A közgazdaságtan egyik legjelentősebb alapvetése az emberi racionalitás.
A könyvek így fogalmaznak : A neoklasszikus közgazdasági iskola szerint a fogyasztó úgy költi el a jövedelmét, hogy összhasznát maximalizálja és döntéseiben mindig következetes, valamint önérdek alapján vesz részt a piaci folyamatokban. Hatékonyságra törekszik: a legkisebb ráfordítással a legnagyobb eredmény elérésére. A fogyasztó két szempont szerint dönt, az egyik a termék hasznos tulajdonságai (hasznosság), a másik a termék ára. Feltételezi, hogy minden információnak a birtokában van, ami szükséges a döntés meghozatalához, és nem is foglalkozik a döntési folyamattal, csak annak végkimenetelével, aminek eredménye racionális.”
Ez a legegyszerűbb és legjobban megfoghatóbb definíció, azonban a valóságban nem biztos, hogy ez így is működik. Felvetődik a kérdés, hogy az a fogyasztó, aki drogra vagy alkoholra költi a jövedelmét mennyire racionális? Első ránézésre mindenféle elemzés nélkül azt mondhatjuk, hogy irracionálisan cselekszik, mert az alapvető szükségleteit sem elégíti ki, hanem más „jószágokra” költi a pénzér. Azonban, ha jobban belegondolok, felmerül bennem a kérdés, hogy mi van akkor, ha csak a preferenciái mások ezeknek a fogyasztóknak, mint az átlagnak?
Tegyük fel, hogy az adott egyén tökéletesen végzi a munkáját, és amikor fizetést kap, akkor annak nagy részét alkoholra költi. Természetesen marad valamennyi pénze még másra is (élelem, létfenntartás), de a legpreferáltabb termék neki az alkohol. Ebben az esetben mondhatjuk, hogy racionális.
A kérdést illetve a szituációt bonyolítja, ha az egyénnek másokról is gondoskodnia kell, mert pl. gyermekei vannak, akiknek nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy nem az alkohol a legpreferáltabb termék. Adott esetben tőlük „von el” más termékeket, hogy saját szükségleteit kielégítse. Ha a közgazdászok leegyszerűsített modelljeiben gondolkozunk, akkor még erre is ráfoghatjuk, hogy racionális, mivel a definíció azt mondja, hogy saját összhasznát maximalizálja.
Vegyük azt az esetet, hogy az egyén minden pénzét és a család vagyonát is játékgépekbe dobja, és el is veszíti azt. Ezzel még csak hasznosságot sem ért el a fogyasztó, ugyanis nem lett „profitja” a folyamatból, a végkimenetel pedig ennek alapján nem racionális. A közgazdaságtan alapvetéseivel ezt nem lehet magyarázni, legfeljebb azzal, hogy a játékgépezés érzelmileg elégítette ki, a szenvedélyét elégítette ki ezzel hasznosságot ért el az egyén, de ha megengedjük ezt a magyarázatot, akkor Herbert Simon Nobel-díjas közgazdász gondolatait is magunkénak tekinthetjük, aki azt mondja, hogy a bizonytalanság melletti döntések racionalitása megkérdőjelezhető, illetve azt, hogy az érzelmeink hatással vannak döntéseinkre. Ám, mivel (valószínűleg) igen kis hányada viselkedik ennyire szélsőségesen a fogyasztóknak, ezzel nem érdemes foglalkozni.
Ami még negatívan befolyásolja a racionalitást az pl. az információhiány, az időtényező és a kalkulációs készség (képesség) hiánya - ezek a tényezők már sokkal több egyére hatnak, sőt, nincs olyan ember, akire legalább 1 racionalitás-gátló tényező ne hatna; kivéve ha nem hoz semmilyen döntést. Az Új Intézményi közgazdaságtan pedig azt mondja, hogy: az ember nem elszigetelve, egyedül hozza meg a döntéseket, hanem közösségben, azon egyszerű oknál fogva, mert közösségben él. De erről majd egy következő posztban…
