Firka a gazdasági elképzeléseimről

Közgazdaságtan mindenkinek, és nem mindig a mainstream fajtából. Akinek véleménye van, és szeretné, hogy megvitassuk, a "nemzetgazdasag @ gmail . com" címre küldhet levelet. Fontosnak találom, hogy visszataláljunk a társadalomtudományokhoz, mert a közgáz ennek a fának egy ága. Az egyének viselkedése befolyásol mindent.

Osztás

Share |

Friss topikok

  • Sztifler: @Sztifler: egyébként, jó példa most erre a jelenlegi állapot. felpörgetné a gazdaságot, ha gyengül... (2010.06.13. 20:14) Mentsük meg a devizahiteleseket? Vagy a gazdaságot?
  • CICMÓK: Remek összefoglalás. Remélem olyanok is olvassák akik tanulhatnak belőle. Várom a folytatást. (2010.05.16. 10:40) Olajcégek (2)
  • Sztifler: www.portfolio.hu/cikkek.tdp?h=2&k=4&i=133096 (2010.05.14. 10:44) Ments meg minket, "euró"!
  • mig8 (törölt): @NRG8: A benzin árának csökkentése nem okoz feltétlenül pazarlást. Mert hogyan is pazarolhatnál... (2010.05.05. 00:25) Gáz van a benzinpiacon - Vélemény
  • Sztifler: Köszönjük az írást! Nekem nagyon tetszett, és sok dolgot megtudtam belőle. (2010.04.28. 09:54) Olajcégek (1)

Linkblog

Mentsük meg a devizahiteleseket? Vagy a gazdaságot?

2010.06.07. 22:32 Sztifler

Már megint a devizahitelesekkel foglalkozunk ahelyett, hogy fenntartható pályára állítsuk az árfolyamot és a gazdaságot. A gazdaságot nem helyi érzéstelenítésen alapuló döntésekkel kell helyrebillenteni, ennek alapján fel sem szabadna merülni olyan ötleteknek, amik a kockázatok áthelyezésével próbálnak manipulálni.

Be kell látni azt is, hogy a spekuláció és a nem fundamentális elemzések alapvetően negatívan befolyásolják a gazdaság teljesítményét és pluszköltséget okoznak. A forint elleni spekuláció például intervencióra kényszeríti a jegybankot, ha fenn akarja tartani az árfolyam stabilitását. A nem fundamentumokon alapuló gazdasági tevékenységek pedig olyan árfolyamokat eredményeznek a tőzsdéken, melyek nem tükrözik az adott vállalat teljesítményét. Így alakulhattak ki bankválság idején szárnyaló bankpapírok. Továbbá, a spekuláció hatására (ahogy a papírok is) a fizetőeszköz jobban leértékelődhet, mint indokolt lenne.

A feladat tehát nem az, hogy a devizahiteleseket megmentsük, forintosítsuk a hiteleiket, hanem az, hogy stabil árfolyamot biztosítsunk számukra. Az intervenciós sáv megszűntetése olyan hiba volt, ami a mai napig kísért bennünket. A forint folyamatos (2008-as) erősödése az euróval szemben egyértelműen spekulatív árfolyamot eredményezett, mert semmilyen tényező nem indokolta, hogy a magyar gazdaság teljesítményét felülsúlyozzuk az euró országainak teljesítményéhez képest. A magas jegybanki kamatszint megásta a forint sírját, és a 2009-es gyengülési hullám beverte a koporsószeget. Már a válság kirobbanása előtt magas jegybanki alapkamatot tovább kellett növelni az államcsőd kockázatának megnövekedése miatt, így hatalmas kamatprémiumra kényszerültünk, mely beszűkítette az árfolyam védelmére irányuló lehetőségeket.

További kamatemelés stabilizálhatta volna az árfolyamot, de ez többek között a forinthitelezés teljes befagyását jelenthette volna, és további adósságnövekedést. Azóta eltelt egy kis idő (részletek a 2. pontban). Mik a lehetőségek?

1.       a devizahitelek forintosítása

Ha az állam átvállalja a felelősséget annak etikai problémái is vannak. Azzal azt mondja, hogy „csinálj csak baromságot, mi úgyis kihúzunk a bajból”. És etikátlan a forinthitelesekkel szemben, mert az ő hiteleiket ki segít megfizetni? Ugyanis azok, akik forinthitelt vettek fel racionálisan döntöttek, figyelembe vették az árfolyamkockázatot, míg a devizahitelesek „nem nagyon” foglalkoztak ezzel a kérdéssel, csak az olcsó hitellel. Az etikai okokon túl, komoly gazdasági fenyegetést is jelenthet a forintosítás. A beszűkült mozgástér újabb kényszerpályára állítja a gazdaságot, a leminősítési hullámok után pedig jöhet az újabb IMF hitel. Hiába lesz GDP növekedés vagy pozitív elsődleges egyenleg, ha ilyen nagy kockázat hárul az államra. Ha nem is lenne indokolt, spekuláció alakulhatna ki a forint és az államkötvények ellen.

2.       a forint stabilitásának megőrzése

A kormány és a jegybank igyekezhetnének fenntartani a forint stabilitását, tekintettel arra, hogy az exportorientált növekedés a forint leértékelésével nem nagyon jöhet szóba. Ha mégis ezt az utat választanák, akkor a devizahitelesek törlesztői elszállnának, azt meg senki nem akarja. Kockázatot jelenthet, ha az EU gazdasága nem növekszik, a gazdasági élénkítők kifulladásával L alakú növekedési pálya alakul ki, és további expanzióra nincs lehetőség, mert a költségvetési hiányok így is ijesztően magasak. A befektetők ebben az esetben minden bizonnyal kivonnák a tőkéjüket a kockázatosnak ítélt régiókból. Ez a forgatókönyv nem valószínű, de azt látni kell, hogy a forint stabilitása nem csak tőlünk függ, azt külső tényezők is jelentősen befolyásolják.

Az előző kormány sikerrel stabilizálta a forint árfolyamát, és ha nem emelkedett volna tovább a munkanélküliség, megoldódtak volna a devizahitelesek gondjai, azonban a válság hatására egyre többen veszítették el munkahelyeiket. Ennek alapján nem csak a forint árfolyamának stabilitására van szükség, hanem a munkanélküliség növekedésének megállításra.

3.       az intervenciós sáv hatalma

Ezzel az eszközzel fenntartható lenne a fizetőeszköz stabilitása, illetve az árfolyam volatilitása keretek közé szorítható. Ennek eredményeképpen a spekuláció pénzpiacra gyakorolt hatása alacsony lenne. Az intervenciós sáv eltörlése óta a forint benézett az eltörölt alsó sávhatár alá, 2008-ban ott is nyaralt, és megközelítette a felsőt is. A forint egy éven belül megjárta a 230-as és a 310-es szinteket is az euróval szembe (2008 jún. – 2009 ápr.). S ha jól emlékszem éves csúcsról és mélypontról is hallhattunk az elmúlt pár hétben.

A sáv meghatározásakor viszonylag erős árfolyamra van szükség, de mindenképpen erősebre, mint a jelenlegi, hogy a külföld felé fennálló adósság fizetése fenntartható pályán maradjon minden piaci szereplő számára. Így még a sáv meghatározása előtt intervencióra lenne szükség. Azonban figyelni kell az export fenntarthatóságára is (ezért nem szabad „túl erős” árfolyamot meghatározni), hogy a NX mindenképpen pozitív előjellel álljon.

A sávot viszonylag szűkre kell szabni, hogy nagy ingadozás ne valósulhasson meg, ezzel kikerülve a jelentős spekulációt. Noha a jelenlegi árfolyam vélhető spekulatív árfolyamnak, mely nem tükrözi a gazdaság valós helyzetét, még mindig jobb, mint egy európai csődhullám (PIIGS) esetén elszálló forint. (Nem beszélve arról, hogy a fejlett európai országok megszorító intézkedései recesszióba, stagnálás-közeli állapotba lökhetik a gazdaságokat, mert a befektetők hiányfigyelésének való megfelelés a növekedés ellen hat, ceteris paribus.) - A sáv garantálja a devizahitelek törleszthetőségét „rossz” gazdasági folyamatok mellett is.

Egyelőre nincs nagy baj…

A jegybanki alapkamat minél alacsonyabb szinten tartásával felkészülhetünk arra, ha be kell avatkozni a kedvezőtlen piaci folyamatokba. Egy gyenge, törékeny és kis gazdaságnak, ami a külföldi konjunktúrára van utalva (jelenleg jobban, mint szükséges lenne) nincs más lehetősége a stabil fizetőeszköz fenntartására, mint egy intervenciós sáv.

A befektetők minden bizonnyal nem örülnének és öntenék be a pénzt az országba az ilyen „nem piacbarát” intézkedésre. A kormány és a központi bank együttműködése mellett egy „színfalak mögött megállapodott” piszkos lebegtetés is lehetséges perspektíva volna.

Ez azonban nem jelent gyógyírt minden bajra, de talán megfontolandó a lehetőség.

12 komment

Címkék: magyarország árfolyam gazdaságpolitika államháztartási hiány államadósság devizahitel alapkamat gazdasági növekedés portfolioblogger intervenciós sáv árfolyam volatilitása

Olajcégek (2)

2010.05.14. 10:45 Sztifler

A következő poszt, Minditől:

 

Ha a blokk vásárlása körüli hercehurcán túl vagyunk, és eldöntöttük, hogy megvesszük az adott blokkot, akkor azért már tudni fogunk pár dolgot az illető blokkról és az alatta remélt szénhidrogén-vagyonról. Azonban e döntés megszületésétől addig a pontig, amíg birtokon belülre kerülünk, el fog telni némi idő.

 

Először is le kell ülni tárgyalni az előző tulajdonossal arról, hogy ő milyen feltételekkel birtokolta a blokkot, azaz mi volt az ő koncessziós szerződésében. (Ha közvetlenül az államtól vesszük meg a blokkot, akkor meg arról, hogy mi legyen benne.) Ezután pedig az illetékes hatósággal arról, hogy mi ezt a szerződést milyen módosításokkal tudjuk vállalni. Nem lesz kis menet, mert senki nem szeret rosszul járni.

 

Na és itt lesz fontos az, hogy milyen blokkot is szeretnénk megvenni. Ha közvetlenül az államtól (régiótól) vesszük meg és mi lennénk a terület első tulajdonosai, akkor jó eséllyel még „szűz” területről van szó. Ha már valaki birtokolta, akkor nagyon óvatosnak kell lenni, hisz számos oka lehet annak, amiért meg akar válni tőle. A jobbik eset az, ha a mező fejlesztésére nincs elegendő pénze.  (De a sikertelen kutatások eredményeit nem fogja senki sem önmagától elárulni.) Ha például egy nagy potenciálú területen akarnak egy „szűz” blokkot eladni, akkor könnyen lehet, hogy csak az utolsó – eredetileg értéktelenebbnek gondolt – földterületeket akarják eladni, ami könnyen lehet, hogy csak nagyon kevés szénhidrogént tartalmaz – nem véletlenül volt értéktelenebbnek tartva. És végül érdemes megemlékezni arról az esetről, ha már többé-kevésbé letermelt mezőről van szó. Hisz ekkor jó eséllyel mi leszünk az utolsó tulajdonosai, tehát a számokat, amiket mutatnak nekünk, némi szkepszissel kell fogadni. Azt sem árt tudni, hogy mi az, amit nem akarnak belőle eladni. A legnagyobb segítségünkre ilyenkor az előző évek termelési mutatói lehetnek, abból lehet talán a legjobban megbecsülni azt, hogy mi van még odalenn.

 

Nos tehát, miközben zajlanak a tárgyalások, rendszerezzük, hogy mi az, amit tudunk a blokkunkról! Vannak a geológiai és geofizikai ismereteink, amelyek már előzetesen értelmezve voltak. Így már tudunk becsülni egy készletnagyságot, ebből pedig egy időtávot, amíg a mezőt fejteni fogjuk. Ha nincs semmi infrastruktúra, vagy csak minimális van, akkor jól becsülhető az az időtáv és pénz, amíg a szükséges fejlesztéseket kivitelezzük. Nem árt ezeket többször is átismételni, mivel a tárgyalások bármelyik fordulójában előjöhet olyan új plusz információ, amely érdemben befolyásolja ezeket a becsléseket. És akkor az egész becslési számítási folyamatot át kell számolnunk. Ezen kívül fogjuk tudni, hogy milyen szállítókapacitást kell kiépítenünk ahhoz, hogy értékesíthessük a szénhidrogénünket. Persze csak nagyságrendileg, hisz amíg nem tudjuk a bázisunk pontos helyét, becslésnél többre nem vállalkozhatunk. Ami viszont fontos, hogy az adott blokk esetében ki veszi meg és mennyiért a kitermelt vagyont (piaci ár!). Szóval nincs új a nap alatt, a becsléseinket pontosítjuk egészen addig, amíg nem kerültünk birtokon belülre. Mondjuk majd utána is, de az már egy másik minőség.

 

Aztán vannak még olyan további ismeretek, amelyek bár nem tartoznak szorosan a blokkhoz, mégis fontosak a költségek becsléséhez. Ilyen az adott ország (régió) vonatkozó törvényi szabályozása, a munkaerő költsége, a területen jellemző időjárás, a politikai stabilitás (pl Irak), a közbiztonság, hogy mekkora veszteségekkel kell kalkulálnunk, hogy találunk-e alkalmas munkaerőt (van, ahol ezt nehéz összegereblyézni), hogy milyen kiépített úthálózat található a blokkon, stb. Tengeri blokkoknál számolni kell a fúrósziget megépítési idejével is. Ehhhez viszont tudni kell, hogy hol fog az üzemelni. Ugyan kutatni lehet hajóról is, de termelni nemigazán. A fúrósziget megépítéstől meg nem szabad sajnálni az időt, hisz a biztonság mindennél fontosabb. Biztos van, amit kihagytam, de most csak ennyi jut eszembe.

 

Nagyon sok részletkérdés nyerhet nagy fontosságot! Például mindenki úgy gondolkodik, hogy olyan határidőket vállal, amiket biztonsággal tud tartani. Nade mi van, ha ez mégsem sikerül? Az is elég kellemetlen, ha csak az utolsó pillanatban derül ki, hogy a cég, aki elvállalja a geofizikai méréseket – mondjuk így –, nem dolgozik túl megbízhatóan. Vagy ha a fúrós cég csak lassan tud haladni, mert nem áll rendelkezésre a beépítendő anyag. A kekeckedő vámhatóság is sokat ronthat egy üzlet sikerén, ha feltartja a szükséges anyagok elvámoltatását. A munkaerő fegyelmezettségére is érdemes odafigyelni! Ha esténként síkrészegre isszák magukat, akkor a másnapi munkavégzés sem lesz 100%-os. Vagy épp ha a közelben lévő potenciális munkaerő nem elég képzett, akkor távolról kell azt beszerezni. Ugyanilyen fontos a biztonság. Egy üzemi baleset kivizsgálása sokszor akár hónapokra is leállíthatja a fejlesztéseket. Vagy épp a környezetvédelem. Ez nem csak pusztába kiáltott szó, hanem a cégek saját érdeke, hogy ne legyen környezetszennyezés, bár erre néha a valóság rácáfol.

 

Szóval tegyük fel, hogy minden elintéződött és birtokon belülre kerültünk. Egy lejáró blokknál ilyenkor gyakorlatilag rögtön meg lehet kezdeni a szükséges fejlesztéseket: az infrastruktúra átépítése / felújítása, a fúrások esetleges kitisztítása. És ezzel párhuzamosan folyhat a kutatómunka, amely gyakorlatilag addig folyik, amíg nincs kellő ismeretünk a mezőkről. A fejlesztések viszont fontosak, hisz beüzemelni a termelést nem egy nap, ellenben mi minél hamarabb bevételt szeretnénk. Ugyanez igaz a bizonyított készlettel rendelkező blokkokra is, csak ott a fejlesztés a kiépítésre irányul. Szűz blokk esetében pedig minél hamarabb el szokták kezdeni a kutatásokat. Általában a koncessziós szerződésben azt szokták rögzíteni, hogy a rendszeres termelés megindulásától vannak kötelezettségeink, de ne legyenek illúzióink: egy blokk mindig termel veszteséget. Persze sok társaság halasztja a kutatások megkezdését, ha az olaj világpiaci ára épp lefelé tart. Egyrészt a pénzzavar miatt, másrészt mert ha van találat, akkor onnantól kezdve sokkal jobban köti a kezét a szerződés, hisz teljesítenie kell. Ilyenkor meg ugye nem szerencsés, ha nincs pénz a szükséges fejlesztésekre és hitelt kell ezekre felvenni, ráadásul a kitermelt naftát csak nyomott áron tudja értékesíteni.

 

Fontos még megjegyezni, hogy egy rendes geofizikai kutatás kb egy évig tart és utána még pár hónap legalább az értelmezés. Ha van fúrásra érdemes hely, akkor általában az is el tud vinni egy évet. És következik a termelési logisztika kiépítése. Ezenközben jönnek először a lehatároló furások, amellyel a mező nagyságát próbálják bizonyítani. Minden egyes új vizsgálat után egy újabb értelmezés zajlik, amivel pontosítják a készletnagyságot, a termelési időtávot, stb. És emellett zajlanak a termelő kutak kiépítése, amelyek bizonyos távolságra sorakoznak egymástól. Ez számos paramétertől függ, amelyek közül a szénhidrogén viszkozitása és a nyomás az egyik legfontosabbak, mivel ebből tudjuk kiszámolni, hogy az adott kútba maximálisan milyen távolságról jöhet be a nafta. Ebből következik a termelő kutak optimális távolsága. Olaj esetében ez a távolság jóval kisebb, mint gáznál; gáz esetében – ha szerencsénk van – akár egy kút is elég.

 

Meg kell még emlékeznünk ezekről a lehatároló fúrásokról. Az első kutatófúrást oda telepítik, ahol a legvalószínűbb a szénhidrogén jelenléte és ez a csapda típusától függően egyben az a pont is, ahol a legtovább várható a termelés. Viszont a lehatároló fúrás nem ilyen helyre települ, hisz nem az a célja, hogy minél tovább termeljünk belőle, bár nyílván ez is fontos. Ezeknek a kutaknak, ha szénhidrogént találnak, akkor a termelésben, ha nem találnak, akkor esetleg a nyomásviszonyok biztosításában van szerepük.

 

No és akkor jön az egyik legfontosabb időpont: a termelés megindulása. De erről majd legközelebb.

 

2 komment

Címkék: olaj kitermelés portfolioblogger olajcégek

Ments meg minket, "euró"!

2010.05.05. 23:16 Sztifler

Ebben a tévképzetben éltünk évekig, és azon ábrándoztunk, hogy majd megint valaki (vagy valami) más megoldja helyettünk a problémákat. Szerencsére annyira bénák voltunk, hogy még ezt sem sikerült összehozni. Ha sikerült volna, most nézhetnénk ki a fejünkből, hogy a megváltásnak hitt euró milyen bajba sodort volna minket.

A gazdaságpolitika egyik célja az volt, hogy vezessük be az eurót, szinte bármi áron. Ezzel önmagában nem is lett volna baj, ha nem olyan eszközöket alkalmazunk hozzá, mint az adóemelés, áfa emelés, különadó, ilyen-adó, olyan-adó, melyek porrá zúzzák a versenyképességet. Még a nominális konvergencia sem indult meg, az állam adóssága is növekedett, közben a GDP növekedési üteme is lelassult. […] Előző posztjaimban már eleget bántottam a magyar gazdaságot, így nem is folytatnám… [1], [2], [3].

Ha sikerült volna…

Ha sikerült volna teljesíteni a kritériumokat, és bevettek volna az Elit-klubnak tekintett eurózónába, akkor bizonyára semmi dolgunk nem lett volna soha többet, és még a válságot is kinevethettük volna páholyból nézve. Némi gúnnyal, de valahogy így vélekedhetnek az euró szerelmesei.

A helyzet azonban az, hogy az eladósodott és alacsony jövedelmű országokban (ahol az IMF elég sűrűn látott vendég), nem biztos, hogy ez a helyzet (máshol se). Ha „folyamatosan” az IMF-nek kell hitelezni egy országot, akkor az azért van, mert az előző hitelt sem tudja kicsengetni, és államcsőd lenne. Így – Magyarország esetében - még nagyobb hitelállományt görgetgetünk magunk előtt, amit valahogyan vissza is kéne fizetni. Ez csak úgy fog menni, ha beindul a hosszú távú növekedés.

Az átalakuló gazdaságok (és az alacsony jövedelmű országok) termelékenysége igen alacsony, a jövedelemnövekedést a beáramló tőkétől várhatják, meg a hazai vállalatok növekedésétől. Ha korlátok közé szorítjuk a vállalatok növekedésének lehetőségeit, akkor ne várjuk, hogy menni fog a talicska.

A külföld pedig nem akkor fog megbízni bennünk, ha az államháztartási hiány 3,8% vagy 4,8% lesz, hanem akkor, ha látják a stabilitást, növekedést. Elég nagy ostobaság azt hinni, hogy rövidtávon kell törekedni a bizalomra, például azzal, hogy betartjuk a 3,8%-os hiányt, […] ezért hatalmas áldozatokat kellene hozni. Egy bugyuta példát hozva rá: ha eladom az ágyamat, akkor csökken az adósságom, de holnap nem lesz hol aludnom. (Magyarországnak már nem nagyon van mit eladnia, sok mindent privatizáltunk, és valahogy még így sem csökkent az adósságállomány, pech.) Ha meg „sokkal” kevesebb pénzt költünk, akkor kevesebb termékre lesz szükség, így a gyárakban kevesebb dolgozóra, akik nem fognak jövedelemmel rendelkezni, és újra csökken a fogyasztás.

Ja, hogy a befektetők mégis „jobb” kedvre derültek? és emiatt öntötték a pénz a gazdaságba. Tényleg. Olyan lufikat fújtak a tőzsdéken ismét, hogy „öröm” lesz nézni, ahogy kipukkannak. Már el is kezdődött a szivárgás…

Egy kis tanulság

Ha csatlakoztunk volna a zónához, egy viszonylag gyenge árfolyammal, ami a frankhiteleseknek nem esett volna olyan jól, akkor figyelhetnénk az EUR/CHF-et, és csak a körmünket rághatnánk, hogy ne legyen mozgás az árfolyamban. – De ez egy igen alacsony kockázat, mivel az EUR/CHF nem nagyon mozgolódik, illetve szűk tartományban. (Tudom, a gyenge árfolyam jó lett volna az exportnak. Biztos jó lett volna, ha magas hozzáadott értéket tudnánk hozzácsapni a termékekhez, mielőtt exportáljuk.)

Ami már a nagyobb rizikó, hogy valószínűleg mi is PIGS-ek lennénk, mondjuk, nem tudom hova nyomnák be a H betűt, de bizonyára megoldanák. Aztán ijesztgetnének mindenféle államcsőddel, meg, hogy elmennek a befektetők, úgyhogy azonnal vágd vissza a kiadásokat. Kell ez nekünk?

És azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs motorja a gazdaságnak, és a versenyképesség cseppet sem jellemző ránk félhetnénk is ezektől a mondatoktól.

Mit kéne tenni?

(1)    A növekedésnek kell lenni a gazdaságpolitika elsődleges céljának.

(2)    A gazdasági növekedést és a versenyképességet helyreállítani.

(3)    Az intervenciós sávot visszaállítani, hogy a spekulációk ne érinthessék az országot.

(4)    Az infláció alacsonyan tartása fontos, de nem mindenekfelett való. A gyors növekedés valamivel magasabb inflációhoz vezethet.

(5)    Az újraelosztás hatékonyságának növelése

(6)    Pazarlás megszűntetése (pl. alanyi családi pótlék megszűntetése, önkormányzatok racionalizálása)

(7)    A gyermekvállalás ösztönzése (pl. családi adózás), a születésszám csökkenésének megállítása

(8)    Világos makro-pálya, költségvetés több évre előre

6 komment

Címkék: eu euró gazdaságpolitika imf pigs államháztartási hiány államadósság versenyképesség eurózóna gazdasági növekedés államcsőd portfolioblogger euró bevezetése fiskális poltika piigs

Olajcégek (1)

2010.04.28. 09:54 Sztifler

A poszt „papírra” vetője: Mindi

 

„Ha kőolajat, vagy földgázt – összefoglalóan szénhidrogént – szeretnénk kitermelni, akkor először egy blokkra van szükségünk, ahol ezt meg tudjuk tenni. Az első kihívásunk tehát az, hogy vegyünk egy ilyet. Ez nem egyszerű, mert nagyon sok mindent kell mérlegelni. Mindezzel együtt a szénhidrogén-mezők adásvételi piaca igen élénk üzletág a nagyvilágban. Tehát először lássuk ezt!

 

Egy blokk értékét alapvetően az szabja meg, hogy a rajta található mező / mezők kitermelhető készlete mennyire bizonyított és még mennyi van benne / bennük. A blokk különben egy mesterségesen kijelölt terület, aminek gyakorlatilag nincs túl sok köze ahhoz, hogy hol van mező a terület alatt. Lényegében ott vannak a határai, ahol az illetékes hatóságok meghúzták. De persze azért ez se teljesen így van, de erről majd később.

 

A legkezdetlegesebb esetben nincs semmilyen információk a blokkról közvetlenül. Ilyenkor arra támaszkodunk, amit ismerünk. Információk lehetnek bizonyos geológiai megfontolások, a régió – amelyben a blokk van – szénhidrogén-potenciálja, vagy hogy hol van a közelben – lehetőleg minél közelebb – bizonyított készlettel rendelkező mező. Ezek az információk alapvetően statisztikai jellegűek és nem kell hozzá mást csinálni, mint szakmai lapokat, sajtóanyagokat olvasni. Persze ilyenből számos van, ezért rendkívül időigényes feladat lenne. Nem is csinálja egyetlen olajcég se. Ellenben vannak cégek, amelyek kifejezetten az ilyen információk összegyűjtésével foglalkoznak és ezeket feldolgozzák, majd értékesítik. Nem olcsók, de az így nyerhető pluszinformáció értéke egy blokk árához és kockázataihoz képest eltörpül. Mert ugye az a legnagyobb veszteség, ha veszünk egy blokkot és ott nem találunk semmit.

 

De visszatérve a blokkra, az olyan blokk, amelyben nincsenek bizonyított készletek és még megkutatva sincs, annak az ára általában nem túl magas. Egy fokkal jobb, ha már van némi megkutatottság, azaz geofizikai módszerekkel vizsgálták, esetleg van rajta pár kutatófúrás. Ekkor a kutatási anyagot, vagy annak egy részét megkapják vizsgálatra az olajcégek, hogy megvizsgálják azt. Ennek alapján pedig eldöntik, hogy érdemes-e rajta tovább kutatni. Hogy a helyzet bonyolultabb legyen, létezik olyan is, hogy egy cég megvesz egy ilyen mezőt, de nem csinál rajta semmit, hanem tovább akarja azt értékesíteni. Nehéz ügy.

 

Még drágábbak azok a mezők, ahol már létesült egy fúrás, amelyben kimutatták a szénhidrogént, azaz bizonyítást nyert a mező „mező” volta. Gyakorlatilag egy blokk értéke ekkor általában megugrik a tulajdonos cégek részvényeinek értékével együtt. De még ekkor se biztos, hogy az adott tulajdonos ott ténylegesen kitermelést is fog végezni! Lehet, hogy továbbadja és lefölözi a bizonyítottságból adódó pénztöbbletet. Esetleg nekilát a kitermelésnek és csak a kitermelési periódus végén értékesíti a blokkját. Ebben az esetben már nem nagyon kell kutatni, viszont a technológiai fejlesztésekbe kell komolyabban befektetni ahhoz, hogy a még meglévő készleteket minél nagyobb hatékonysággal ki lehessen termelni.

 

Akárhogy is van és akármilyen állapotban van is a mező, ha döntöttünk arról, hogy egy blokkot megveszünk, akkor az illetékes állammal kell kötnünk egy koncessziós szerződést, aminek az a lényege, hogy egyik oldalról mi vállalunk bizonyos határidőig bizonyos nagyságú szénhidrogén készlet kitermelését, a másik oldalról pedig részletezi, hogy az adott állam mit vár el tőlünk. Persze ez így eléggé sarkított, de a lényeg az, hogy egy blokk sincs ingyen. Van neki egyfelől egy ára – ami lehet, hogy csak szimbolikus –, amelyet az előző tulajdonosnak fizetünk, és vannak neki tulajdonlási feltételei, amiket mindig az adott ország felé kell teljesítenünk.

 

Most akkor lássuk röviden, hogy mik lehetnek azok a szempontok, amelyeket mérlegelnünk kell a vásárlás melletti döntés meghozatala előtt! Egyrészt van a piaci ár, amin értékesíteni tudjuk a kitermelt szénhidrogént. A legrosszabb eset, ha csak egy potenciális felvásárlónk van. De ilyen van, elég csak Oroszországra gondolni. Másrészt van a koncessziós szerződés feltételei. Vagy bizonyos százalékot kér az állam a nyereségünkből, vagy a kitermelt szénhidrogén bizonyos hányadát kéri. Esetleg további beruházásokat kér viszonzásképp. Ez változó, de a lényeg az, hogy ennek a költségeit jól lehet becsülni. Harmadrészt vannak a kockázatok, amelyek megítélése korántsem egyszerű. Mekkora lehet a kitermelhető készlet? Mennyit kell még beruházni ahhoz, hogy termelhessünk? Mekkora nyereség érhető el? És még egy csomó nehezen megválaszolható kérdés.

 

És végül fontos még az időtáv. Egy jól megkutatott mezőről gyakorlatilag egy éven belül megindulhat a kitermelés, csak persze az ilyen mezőt ritkán értékesítik, de akkor is borsos áron. Egy kevéssé megkutatott mezőn ellenben kutatni kell, értelmezni az eredményeket, fúrni és ha megvan az olaj, akkor telepíteni a kitermeléshez szükséges logisztikai egységeket. Ez így egyben a legjobb esetben is minimum öt év, de inkább több. A lényeg, hogy nekünk a nyereségbecsléshez – ha most vesszük meg a blokkot – az öt év múlva várható árakat kell megbecsülni! Ez se kis feladat.

 

Hogy a „vegyük, vagy ne vegyük meg a blokkot” kérdéskör mennyire összetett, talán e rövid írás is meg tudja világítani. De ez még mindig csak a felszín, az ördög pedig a részletekben lakozik. Én viszont már eddig is sokat beszéltem, a többit majd inkább máskor.”

 

1 komment

Címkék: kutatás olaj kőolaj földgáz árképzés kitermelés blokkok portfolioblogger olajcégek kitermelés szempontjai mezők és fúrás

Gáz van a benzinpiacon - Vélemény

2010.04.14. 23:09 Sztifler

A benzin egy olyan szűkös erőforrás, melyet a vállalat a termelés során felhasznál, és nem nagyon tudja nélkülözni.

Láthatjuk, hogy a kőolaj (benzin) árának változása egyértelműen az összes termék árát befolyásolja. […] Ha csak a termékek nem tanulnak meg teleportálni a boltok polcára.

Én azt gondolnám, hogy ennek tudatában a benzin árát egy „minimumszinten” kellene tartani, […] még akkor is, ha káros anyagokat bocsájt ki, szennyezi a környezetet, meg nem is szeretjük a szmogot. (Erre egyébként megoldás lehet a magánszemélyek gépjármű használatának korlátozása.)

Értem én, hogy fenntartható fejlődés van, és a benzin meg félelmetes, és lyukat vág az ózonrétegbe, szennyezi a környezetet, de talán valamivel fontosabb szempontnak kéne lenni annak, hogy a benzin megadóztatása nem csak magának az erőforrásnak az árát drágítja meg, hanem ezzel összefüggésben az egész termelés folyamatát, és inflációt gerjeszt, nem gyengén.

A fejlett országoknak ez nem jelent különösebb gondot, a GDP/fő mutatószámuk elég jól áll ahhoz, hogy ilyeneket bevállaljanak, de valószínűleg a magyar KKV szektor (és a többi közepesen fejlett ország vállalatai) nem kifejezetten örül például a jövedéki adónak, főleg annak nem, hogy előszeretettel emelgetik.

Mivel a búza nem tudja learatni magát, és nem tudja magát elvinni a pékhez, onnan meg a boltokba, így ezt a folyamatot autók, kamionok végzik, amik benzinnel mennek.

A kőolaj árát véleményem szerint így is elég sok tényező mozgatja, és ki vagyunk téve a piaci hangulatnak, meg az árfolyam ingadozásának, nem kéne még nekünk is egy jó nagy lapáttal rátenni. Így apró kőolaj áringadozás is jelentősebb árváltozást eredményezhet az erőforrás piacán, és nem a megdrágult hordó miatt, hanem az adónak köszönhetően.

Az adóknak meg van egy olyan furcsa hatása, hogy az emelés inflációt gerjeszt, a csökkentést meg általában lenyeli a piac, vagy eltolja a következő áremelést.

7 komment

Címkék: adó kőolaj benzin jövedéki adó portfolioblogger benzin ár árfolyam változása

Mennyire inferior a McDonald's?

2010.04.02. 16:31 Sztifler

Azok a jószágok tekinthetők inferiornak, melyek fogyasztása csökken a jövedelem növekedés hatására, és fordítva: nő a fogyasztás, ha csökken a jövedelem. Ennek a feltételnek teljesen megfelel a BigMac, de a másik nem olyan szigorú feltétellel nem értek egyet.

A közgazdászok azt mondják, hogy azok a termékek minősülnek inferiornak, melyek „olcsóak” és „alacsony minőségűek”. Éppen azért csökken a fogyasztásuk, ha nő a jövedelem, mert nem a silány minőségből akarnak többet fogyasztani az egyének, hanem a jobb minőségű termékből.

Ugyan a közgazdászok nem mondhatják meg, hogy milyen legyen az egyének preferenciája, de a fogyasztói racionalitásnak némiképp ellent mondd, hogy válság idején többet vásárolunk a „drága” McDonalds-os termékekből. Könnyen belátható, hogy egy rántott szelet sült burgonyával is kevesebbe kerül (ha otthon készítjük el mindenképp), mint egy Mekis menü.

Az elmélettel az a legnagyobb baj, mint általában az összessel, hogy csak egy szempontot néz, és annak alapján von le következtetéseket, pedig nem is biztos, hogy az a szempont a legfontosabb.

A válságból azért nem lehet levonni „értelmes” következtetéseket, mert nem csak egy tényező változik, vagyis nem csak az egyének jövedelme. Ha csak az egyének jövedelme változik, például csökken, akkor nem fognak többször gyorsétterembe járni, mert tudják, hogy sokkal drágább, mintha főznének.

A válság hatása az is, hogy az egyéneknek többet kell dolgozni, ha ugyanazt a jövedelmet meg szeretnék szerezni, mint azelőtt, vagyis tartani kívánják az életszínvonalat. Ez pedig kétségtelen, mert még hitelfelvétel árán is meg akarják őrizni azt az életszínvonalat, amit már egyszer elértek.

Tehát, mivel recesszió idején az egyének ugyanazért a munkáért kevesebb jövedelmet képesek hazavinni, reálértéken mindenképp, ezért másodállást kénytelenek vállalni, illetve más jövedelemszerzési lehetőségek után néznek. És itt jön a legfontosabb tényező, amit a közgazdászok előszeretettel hagynak figyelmen kívül: az egyén szabadidejének változása.

A szabadidő jelentős csökkenése miatt kevesebb idejük marad az egyéneknek ételt készíteni, ezért egyszerűbb, ha készen megveszik. És nem csak egyszerűbb, hanem szinte „muszáj” ilyen termékeket fogyasztani, mert éjjel ugye nem főzhet az ember. Tehát ez nem a jövedelem, hanem a szabadidő csökkenésének hatása.

Szerintem ennyire egyszerű a magyarázata annak, hogy növekszik a Mekis termékek fogyasztása válság idején; ettől függetlenül el lehet fogadni azt, hogy inferior, de fenntartással kell kezelni, mert egyáltalán nem „olcsó”.

Ha a megspórolt időt is figyelembe vesszük, amit munkával tudunk tölteni helyette, akkor eljuthatunk arra a következtetésre, hogy olcsó, de akkor már nem a terméket vizsgáltuk.

Válságban nő a munkanélküliség, vagyis többen vannak otthon…

Ez teljesen igaz, elvileg egyre többen tudnak a háztartással foglalkozni, főzni, azonban véleményem szerint ez csak 30-40%-os munkanélküliségi rátánál (ceteris paribus) lenne megfigyelhető, mivel a társadalom nagyobb része még mindig dolgozik, akár legálisan, akár illegálisan.

3 komment

Címkék: mcdonalds szabadidő munkanélküliség jószágok inferior portfolioblogger alacsony minőségű termék jövedelem csökkenés

Tarthatatlan a költségvetés? Megszorítás, már megint?

2010.03.27. 14:46 Sztifler

„Újabb megszorítás kell az egyensúlyhoz”, állítják az okosok. Ha jól emlékszem azt gondolták a neoliberális paradigmakövetők, hogy Bajnai-csomag éppen elegendő lesz a költségvetési egyensúlyhoz, és aztán végre elindulhatunk a csodálatos növekedés irányába, mely oltárán fel kell áldozni „valamit”.

Elvégeztük a keresletszűkítéssel járó kiigazítást, és vártuk a csodát, csak azt nem tudom, hogy miért? Ki lehet az az elvetemült, aki azt gondolta, hogy a restrikció jótékony hatással van önmagában?

Egy kis filosz…

A restrikció, megszorítás ceteris paribus tovább csökkenti a GDP-t recessziós időszakban, ugyanis nincs „motorja” a növekedésnek. A kereslet visszafogása, vagyis az el nem költött jövedelem nem tud a vállalatokhoz se kerülni, beruházni sem lehet azt, de még a párnába se lehet tenni. A kiadás-visszafogás azt eredményezi, hogy a gazdaság tovább fog zsugorodni; az adóbevételek visszaesnek, mert a vállalatok profitja csökken, az egyénekre nincs szükség a munkapiacon, mert a vállalatok kisebb total revenuja miatt csak veszteséggel lehetne alkalmazni őket, így a zsugorodás tovább folytatódik.

A belső kereslet és a különböző tényezők (elmaradt adóbevételek, növekvő munkanélküliség, vállalati csődök) egymásra való hatása újabb restrikciót követel, mellyel olyan „spirálba” kerülhetünk, ami ceteris paribus tovább csökkenti a gazdasági teljesítményt, ha a recessziónak globális szinten nem lesz vége az adott időszakban.

Jöjjenek a számok…

A költségvetési hiány tarthatósága (vagy tarthatatlansága) komoly vitákat eredményezett már eddig is. Most úgy áll a helyzet (optimista számítás szerint), ha minden igaz, hogy kb. 50 milliárdot kéne spórolni, hogy tartható legyen a hiánycél. Olyan 26.000 milliárd forintos GDP-vel számolgatva, a GDP 0,2%-át kéne megspórolni. Azonban, ha újra a fogyasztás rovására megy a restrikció, vagy a vállalatok profitját csökkenti, akkor újra gondolkodhatnak, hogy honnan vegyenek el, ismét.

Elkúrtuk…

A fiskális restrikció nem adott hosszú távú növekedési perspektívát (de még rövidtávon is gondot okozott önmagában), és strukturális, intézményi reformok hiánya és a gazdaságpolitika pénzszemléletű mivolta miatt nem látható a növekedés.

Ahogy Róna Péter mondaná, nem az egyensúly vagy a szigorú költségvetési politika teremti meg a bizalmat (ez csak egy feltétel, legfeljebb a pénzpiacok ideiglenes bizalmát eredményezi), hanem a gazdasági környezet. A magas adók, kiszámíthatatlan környezet, a célfüggvény irreális volta nem teszi lehetővé, hogy helyrebillenjen a gazdaság, úgy hosszú távon.

Vélemény…

A Bajnai-féle megszorító-csomag hatása annyi volt, hogy megmentette adott időpontban a csődtől az országot, de nem adott megfelelő választ a növekedés kérdésére, és beszűkítette a lehetőségeket is. Értem ezalatt azt, hogy a megszorításokkal párhuzamosan olyan mély reformokat kellett volna véghezvinni, ami megteremti a növekedés alapjait (adóreform, oktatás és az oktatás „hiányának” felszámolása bizonyos rétegeknél, szakképzés, komparatív előnyök kihasználásának tanulmányozása stb.).

Amit kihagytak a képletből…

Ha elméletileg nézzük meg az intézkedéscsomagot, akkor működnie kellett volna. Ugyanis, a költségvetés valóban egyensúly-közeli állapotba került.

Vagyis, ha megvan a növekedés alapja, illetve más hátrányok nincsenek (GDP-csökkenés, versenyképtelenség, magas adók, járulékok), akkor a restrikció működik. – A hibát akkor követték el, mikor nem látták (vagy nem vettek tudomást róla), hogy a költségvetés kiadási oldalának megvágása ugyan egyensúlyba hozza a költségvetést, de például a munkanélküliséget növeli, a keresletet meg szűkíti, végső soron a szegénységet is növelheti.

Véleményem szerint növelni is fogja, például a gázár támogatás kivezetésével. Télen meg sorba fognak állni az emberek a segélyért? […] Akkor lesz csak sokk, és igazi fogyasztáscsökkenés.

12 komment · 1 trackback

Címkék: költségvetési hiány megszorítás állam versenyképesség róna péter bajnai kormány portfolioblogger restriktív gazdaságpolitika

Róna Péter Magyarországról

2010.03.25. 11:22 Sztifler

Csak most akadtam rá egy nagyon érdekes interjúra, mely Róna Péterrel készült. Érdemes végigolvasni az egészet, mert megmondja az igazságot, még akkor is, ha az fájdalmas egyeseknek.

Többek között, a már említett Balassa-Samuelson hatásra hivatkozva Róna Péter szerint nem szabad beáldozni a növekedési lehetőségeket Maastricht oltárán. Véleményem szerint (mert a mai világban már csak véleménye lehet az embernek, különösen akkor, ha a közgazdász-társadalom fele nem ért velem egyet) a konvergencia-program nem volt más, mint konvergálás a nullához (már a válság előtt is majdnem nulla volt a növekedés). Vagyis a GDP növekedésének folyamatos csökkenése. Célt nem értünk volna el akkor sem, ha már eurónk lenne, sőt, a reálkonvergencia lehetőségeinek határát szűkítettük volna be magunk számára.

Az lenne az egészséges, ha „normális világgazdasági körülmények között” folyamatosan növekedne a gazdaság, a növekedési ütem töretlen lenne. Ez még a válság előtt sem volt így. (Magyarország, és az elmaradottabb, közepesen fejlett országok számára pedig adott a lehetőség a felzárkózásra, mert vannak náluk fejlettebb országok.) Sajnos újra meg újra el kell mondani, hogy folyamatosan növekvő gazdaságban a költségvetési hiány is kisebb. A gazdaság megfojtásával (fogyasztás, beruházás) kialkudott egyensúllyal újabb és újabb szigorításra van szükség, mert elveszik a növekedés motorja.

2 komment

Címkék: gazdaság magyarország gazdaságpolitika konvergencia gazdasági növekedés róna péter maastrichti kritériumok gazdasági fejlődés reálkonvergencia

Magyarország = Korruptország… Kicsit ironikusan

2010.03.24. 11:27 Sztifler

Az utóbbi időben napvilágot látott korrupciós botrányok miatt kezdem azt hinni, hogy itt nincs is szükség semmilyen nagy-nagy reformra, ami helyrehozná a gazdaságot.

A BKV ingyen-mentet ad egyeseknek, mások meg fizetik a bérletet, kőkeményen. Közben még be is csúsztatnak egy-két (rengeteg) fölösleges alkalmazottat a cégbe, nem baj, hogy így is veszteséges. Lassan az is kiderül miért volt ilyen drága a 4-es metró. És, úgy gondolom, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa.

Ha ezeket a „zsetonokat” rendesen beruházásra költöttük volna, vagy valami hasonló értelmes dologra, most nem kéne azon gondolkozni, hogy nyerjük vissza pl. elveszett versenyképességünket, 0 pénzből. (A versenyképesség növelése minidig bevételkieséssel jár adócsökkentés szempontból, vagy költségnövekedéssel beruházásszempontból v. technológia átvétele)

Bár, az sem lesz jó, ha minden botrány kiderül, mert akkor új börtönöket kellene építeni, aztán még adóemelés is kellene, hogy ki tudjuk fizetni a sok rabnak az ellátását… sehogysejóez.

Szólj hozzá!

Címkék: magyarország korrupció bkv botrány

Demján Magyarországról (komment)

2010.03.23. 14:08 Sztifler

„Ide határozott kormányzóképesség kell, amit az elmúlt nyolc évben nem tapasztaltunk. Szeretném kiemelni, hogy a VOSZ volt az egyedüli, amelyik már 2002-2003-ban megmondta a magyar válságot. Igenis kiszámítható volt, hogy Magyarország válságba kerül. Mert a kormány rossz stratégiát választott: jóléti rendszerváltást hitelből csinálni nem lehet.” – Mondja Demján.

Az elmúlt 8 év gazdaságpolitikája valóban sikertelennek bizonyult, de a jóléti kiadások növelése „kötelező” feladata volt a kormánynak (2002). Az infláció viszonylag magas szinten ragadt be, illetve nem sikerült a kívánt szintre hozni, így a reálbérek veszítettek értékükből, nem keveset; és „valahogy” ezt kompenzálni kellett. Azonban tény, hogy felelőtlen költekezésnek bizonyult, de látni kell, hogy a közszférában dolgozók és a nyugdíjasok életszínvonala nem európai mércével volt mérhető (a többi dolgozóé sem feltétlenül).

-          Látható, hogy a képzett munkaerő is inkább külföldre megy, a magasabb fizetés reményében; jól mutatja ezt az egészségügyben dolgozók problémája. Közgazdaságilag nem nehéz belátni, hogy egy alacsonyabb GDP/capitával rendelkező ország jóval alacsonyabb béreket tud biztosítani, de ez az egyént egy cseppet sem érdekli.

„A Vállalkozók Országos Szövetsége kitűnő szakértőkkel rendelkezik és a gyakorlatot is ismerjük. Tudtuk, hogy ennek a politikának csak lemaradás lehet a vége. Az unión belül, ahol nincs országhatár, ugyanúgy költözhet el Magyarországról bárki, mint Soroksárról Dunaújvárosba. Itt már a nemzeti megmaradás kérdése merül fel a lemaradó területeknél. Tehát a globalizáció vagy az unió az asszimilálhat. Elmennek a tehetséges fiatalok. Sőt, mindenki, akire szükség lenne. Itt a nemzet megmaradása vagy a nemzeti függetlenség a kulcskérdés. Jövőkép kell legyen az emberek előtt. Ahol ez eltűnik, ott az ország veszélyben van.”

Teljesen igaz, ezt próbáltam bemutatni az előző bekezdésben. Az egyének azonban mindenképpen el fognak menni, hacsak nem ütköznek bele abba az akadályba, hogy: „ha Magyarországon tanultál, az adófizetők pénzéből, akkor térítsd is meg nekünk ezt a humántőke-befektetést.” – Dolgozz itt, vagy fizesd vissza a „zsetont”. Egyelőre nem ütköznek bele ebbe az egyének.

Tehát, amíg úgy érzik az egyének, hogy itt „nem lehet megélni” és „nyugaton mosogatásból jobban meg lehet élni, mint itt egyes diplomákkal”, addig nincs jó megoldás. Racionális döntés a kivándorlás.

Egyszerűen, nem tudunk nagyobb fizetéseket biztosítani az egyéneknek, mert a nemzeti jövedelem relatív alacsony. Az elosztás rossz. A versenyszférában lehetőség lenne adó- és járulékcsökkentéssel, de ennek is áldozatai lesznek.

„Az előző nyolc év bebizonyította, hogy a kormányon lévő erőkben nem volt annyi szellemi kapacitás, hogy jó stratégiát válasszanak, ahogy más országok - és valószínűleg szemléleti problémáik is voltak. Nem ismerték fel, hogy egy piacgazdaságban a meghatározó szerep a gazdaságé, ezen belül a termelésé. Aki nem tud bővített újratermelést produkálni, az nem tud életszínvonalat fejleszteni. Ha ezt hitelből teszi meg, akkor egyre kevesebb marad, Magyarország ezt az utat járta be.” – Akárhogy nézzük,  ez is Így van.

„Volt a világon példa arra, hogy olyan szegény országok, mint Korea, Tajvan, úgy teremtettek nemzeti tőkét, hogy először behozták a külföldi tőkét, de az infrastruktúra-fejlesztéseknél, vagy az energiaszektorban megtartották a stratégiai szerepet. Magyarország elkövette azt a hibát, hogy mindent kiárusított.”

A külföldi tőke azonban nem jön magától. Relatív olcsó munkaerőre van szükség, mi meg azért nem dolgozunk már éhbérért. Az ország tőkevonzó képesség azonban tény, hogy javítható, stabil és kiszámítható gazdaságpolitikával; A stratégiai szektorok privatizációja is hiba volt.

„A magyar állam önkormányzati apparátusa, az állami vállalatok hihetetlen mértékben túlfoglalkoztatottak. A VOSZ felmérése szerint az állami vállalatoknál, az önkormányzatoknál háromszázezer felesleges alkalmazott van. […]Tudjuk: Magyarországon a szolgáltatások színvonala mélyen a régió szintje alatt van, mert fizikai munkások áramlottak a szektorba. Tehát a szolgáltatás minősége megváltozna, ha az állami alkalmazottak egy jelentős része bejönne és visszakényszerítené a szolgáltatásból a termelésbe azokat, akik valóban oda valók. Ma félmillió ember végez csak tényleges fizikai munkát.”

A munkanélküliség bizonyos, hogy növekedne, ha 300ezer emberkét elbocsájtanának, még akkor is ha lehet, hogy szükségtelenül foglalkoztatják őket. Akkor majd sorba állnak a segélyért, meg a szegénység is növekedne.

Fel kell mérni, hogy a versenyszféra be tudná-e fogadni ezeket az egyéneket; én azonban úgy látom, hogy a jelenlegi munkanélküliségi ráta mellett azok sem találnak munkát, akik „szeretnének”. Ennek egy hosszú folyamatnak kell lennie (4 év, minimum). Demján állami vállatok alapításáról beszélt, írja a Portfolio.hu. Ha az elbocsájtott dolgozókat ide „vennék fel”, akkor érthető az álláspont.

„Magyarországon, ahol nincs tőke, tehát nincs tőkekivitelből visszaáramló jövedelem, nincsenek olyan méretű nemzeti cégek, amelyek a jövedelmet Magyarországra visszahozzák. A termelés mindig a tőkefelhalmozásnak az alapja. Magyarország ezt elfelejtette. És most vészhelyzet van.”

Ezért az államnak is be kell „segítenie”, tőkével mindenképp, hogy fejlett kapitalista országot hozzunk létre. Magyarország egy olyan kapitalista ország, ahol a kapitál, mint termelési tényező nem nagyon „játszik”. Pedig már a klasszikusok is megmondták, hogy a tőke az egyik legfontosabb tényező…

Szólj hozzá!

Címkék: magyarország állam fejlődés kapitalizmus demján sándor magyar gazdaság tőke szegénység

Mongelli szerint az euró "nagyon adja". Szerintem annyira nem. Vélemény.

2010.03.23. 11:57 Sztifler

(A dőlten írt az én kommentem.) Forrás: Portfolio.hu

"A valutaárfolyamból eredő kockázat és bizonytalanság megszűnik, csökkentve a tranzakciós költségeket, ösztönözve a közös valutát használó közösségen belüli kereskedelmet. A felmérések azt bizonyítják, az eurózónán belül 5-10%-kal megnőtt a tagállamok egymás közti kereskedelmi forgalma. Illúzió lenne viszont az "eurózóna-erőd" kép - veti ellen a szerző, mivel nem csak a közösségen belülre, hanem az azon kívülre irányuló kereskedelmet is erősítette az euró bevezetése."

A kockázat nem szűnik meg, hanem globális-szintű lesz; minden EU-tagországot érint, aki az eurózónában van. Az egyes országokban a saját „gyenge” valutájuk miatti kockázat megszűnik, de az euró kockázatával számolhat ezek után. Ha egy pár EU-tag nem tartja be a szigorú kritériumokat (PIIGS), akkor az euró „igen kockázatos fizetőeszköz” lehet. – Erre az EKB válaszolhat, de nem biztos, hogy az a kamat jótékony hatású lesz a többi ország számára, bár nem hiszem, hogy szigorítás lenne az EKB válasza, ugyanis azt feltételezem, hogy a „fejlett” és „stabil” országok gazdaságához igazítják a kamatokat.

Nem lehet teljesen véletlen, hogy az angolok ragaszkodnak a pénzükhöz.

"Ismertebb a közös valuta bevezetésének az a hátránya, hogy az eurózóna tagok többé nem rendelkeznek önálló monetáris politikával. A gazdaság ciklikusságából fakadó hátrányokat szuverén szinten többé nem tudják kezelni."

Így van, például, ennek a levét issza most Görögország. Magyarországon rendesen „megszívta volna”, ha nem kerülhet sor arra a bizonyos 300 bp-os kamatemelésre.

"A monetáris valutaunió erejét aláássák az olyan esetek, amikor bizonyos tagországok kontrollálhatatlan költségvetési deficitet, államadósságot halmoznak fel. Az ellenszer az erősebben szabályozott fiskális kormányzás lehet."

Nagyon bírom, mikor a közgazdászok politikai dolgokról beszélnek. Egyébként, ezt egyszerű így kimondani, de akkor aki kimondja, az vegye már rá a tagországokat, hogy mondjanak le a szuverenitásukról.

"Mongelli szerint amúgy sem olyan súlyos veszteség a szuverén monetáris politika, mint korábban gondolták. Az eurózónán belül erősödött a makrogazdasági stabilitás, a pénzügyi integráció, ezért kevésbé van szükség önálló válságkezelésre (bár az egyes tagországok helyzetéből fakadó kilengések kezelésére vitathatatlanul elveszett egy fontos eszköz - a szerk). A tovább folytatódó kockázatmegosztás, gazdasági integráció a közösség hatékonyságát és ellenálló képességét a jövőben tovább javítja."

Nem. Magyarországon sem volt szükség önálló monetáris politikára. Szóval, állítólag nem lett volna olyan súlyos veszteség […] azért megnéztem volna mit csinálunk, ha már mondjuk 2006-tól euró van és a válság közepén államcsőd-közeli állapotba kerülünk, és nem változtathatunk a kamatpolitikán (Tudom, teljesen más makro-pályán kéne lenni, de próbáljunk belegondolni, cp.). Akkor mi lettünk volna az euróövezet Görögországa.

"Az euró nem ajándék vagy adomány, azért, hogy jótékony hatásai érvényesüljenek és fenn tudjanak maradni, folyamatosan tenni kell. A szerző szerint az egyik ilyen feladat, hogy a közösségnek a kockázatos folyamatos felmérésére és kezelésére alkalmas gazdasági kormányzatra van szüksége. Ugyanakkor nem szabad elfeledkezni arról, hogy a valutaunió előnyei igazán hosszú távon érvényesülnek, előnyeit is hosszú távú gondolkodással lehet kiaknázni."

Meglátjuk.

Szólj hozzá!

Címkék: magyarország eu görögország euró európai unió gazdaságpolitika ekb eurózóna monetáris politika euró bevezetése fiskális szigor fiskális poltika

"A görög válság következményei és tanulságai"

2010.03.22. 10:43 Sztifler

Ezzel a címmel jelentetett meg egy anyagot Dezséri Kálmán, az MTA-VKI tagja. Számomra a legfontosabb tanulság az volt, hogy felhívja a figyelmet a reálkonvergencia fontosságára és a ciklikusság kérdésére. Ha egy ország nem tud az eurózóna országaival „együtt mozogni”, akkor ott komoly problémák lehetnek.

Mint már én is felhívtam a figyelmet, a maastrichti kritériumok betartása nem elégséges feltétel az euró bevezetésére, és egy kommentben megírtam, hogy: „csak szinte azonos fejlettségi szintű, konjunktúrában (és válságban is) korrelációt mutató, tehát trendszerűen azonosan mozgó gazdaságokban használható az euró”.

A GDP tehát még mindig fontos tényező, illetve a GDP/capita, mert ennek a mutatónak a csökkenése az tagországok között jelenti a reálkonvergenciát. Ezzel összefüggésben a versenyképesség [1] [2] is fontos tényező; Oszkó Péter is rámutat arra, hogy Magyarország versenyképességét a kormány „beáldozta” a 2006-os években, amivel maximálisan egyet tudok érteni.

Tehát, csak úgy érdemes az eurózónába belépni, ha a hosszú távú növekedés megalapozott, a versenyképessége az országnak stabil, és az EU-átlagnak megfelel, Maastrichton kívüli szempontok is figyelmet kapnak, mert a növekedés beáldozása a kritériumok betartása miatt bizony nem biztos, hogy megalapozott döntés. […] Ahhoz, hogy a kép teljes legyen Dezséri Kálmán –  A görög válság következményei és tanulságai című véleményezését jó szívvel ajánlom, a döntéshozóknak, minisztereknek is.

Szólj hozzá!

Címkék: eu euró versenyképesség eurózóna maastrichti kritériumok portfolioblogger euró bevezetése dezséri kálmán reálkonvergencia

Gyurcsány Ferenc nagyobb figura, mint Széchenyi vagy Kossuth?

2010.03.19. 22:16 Sztifler

(Gyurcsány Ferenc évtized-értékelő beszéde. Elemezgetés, kicsit másképp.)

A legsikeresebb évtizeden vagyunk túl, az utóbbi fél évezredből, véli Gyurcsány. Természetesen valószínűleg csak azért gondolja ezt, mert nagyrészt ő volt a kormányfő. Amúgy meg minden szentnek maga felé húz a keze, szóval, nézzük ezt el neki.

Bár ha belegondolunk, hogy mik történtek az utóbbi fél évezredben, akkor azért erős disszonanciát érezhetünk. Én személy szerint nem is tudok ezen átlépni. Vegyük csak az ipari forradalmat, ha már a gazdasági teljesítményről, vagy fellendülésről beszélünk. Ugyan nem éltem akkor, meg mások sem, akik ma élnek, de azért nagyobb dobás lehetett, mint az utóbbi tíz év. [Egyébként, az igaz, hogy globális szinten az utóbbi évtized hatalmas növekedést hozott.]

Nézzük Petőfit, a ’48-as forradalmat, vagy a jobbágyfelszabadítást. Elnézést a csapongásért. Hirtelen ezek az események jutottak eszembe az utóbbi fél évezredből. Aztán nem hiszem, hogy „frankóbb” volt ez a pár év, amin túl vagyunk.

Tény, hogy az EU-csatlakozás sokat lendített a helyzetünkön, de ez például nem Gyurcsány „műve”. Az államadósság, meg a költségvetési hiányok sorozata sokkal inkább köthető az ő miniszterelnökségéhez. Ha az államadósság iszonyatos mértékű növekedése a legsikeresebb évtized, akkor az elég szomorú, legalábbis az lenne. […] Én azonban szeretném, ha a következő évtized még sikeresebb lenne, így elvileg, ha mondjuk az IMF háromszor ment meg minket, akkor sikeresebbek leszünk(?).

Nem emlékszem pontosan a mondataira, de az Indexen azt írják, hogy Gyurcsány ezt mondta: "Magyarország ma jobban él, mint 2001-ben". Magyarország nem tud jobban élni, legfeljebb az egyének, bár ezt se merném így kijelenteni.

És, amúgy, nincs olyan falu, ahol ne épült volna valami, az elmúlt 8 évben. – Minden bizonnyal a gyerekek építenek homokvárakat, meg kutyaólat is az emberek, szóval, ez teljesen igaz.

Még egy kicsit próbálta a Fideszt áztatni, tőle nem szokatlan módon, és megint kiderült, hogy nem tud úgy beszédet mondani, hogy Orbán Viktor ne legyen benne.

Végül is, lényeg a lényeg, a legsikeresebb évtized az volt, amikor: elkúrtuk, nem kicsit, nagyon. Most akkor mi az igazság?

9 komment

Címkék: magyarország beszéd évértékelő portfolioblogger gyurcásny ferenc legsikeresebb évtized

„Ne dolgozz, eltartunk” – avagy a legnagyobb hibák

2010.03.18. 23:57 Sztifler

Az elmúlt időszak egyik legnagyobb hibája az volt, hogy nem támogatta a szegény (és alacsonyan kvalifikált) rétegek munkába állását, visszatérését a munkapiacra. – Nem azt a szétrágott csontot szeretném tovább rágni, hogy segélyből jobban meg lehet élni, mint minimálbérből, de tény, hogy ez is közrejátszik, és racionális döntés segélyből élni. Ez a magyar állam hibája, és nem az egyéneké.

Sokkal inkább a transzferekkel foglalkoznék most. A transzferek általában az ún. egy főre eső jövedelemhez vannak kötve, ezért, aki egyáltalán nem rendelkezik elsődleges jövedelemmel a legnagyobb támogatási sávba esik. Ilyen például a távfűtés, az energia vagy a gázár támogatása, kompenzálása. Ez arra ösztönzi az egyént, hogy egyrészt minél alacsonyabb jövedelmet valljon be, másrészt, hogy ne is dolgozzon. – Mert úgyis megkapja a támogatást. Ezeket a transzfereket „ki kell vezetni”; nem azonnal, de előre tervezetten, legfeljebb középtávon.

Elfogadhatóbb alternatíva lenne, hogy ezek helyett egy olyan támogatási rendszert vezessenek be, mely motiválja az egyént a munkára. Tehát, ha a jövedelmet kell más módon adóztatni, mégpedig úgy, hogy azt kell megnézni, hogy hány egyén él abból a jövedelemből. – És ahogy csökken az egy főre eső jövedelem, úgy csökkenjen az adófizetés mértéke is. Sajnos, ez is azt ösztönzi, hogy elhallgassák az egyének a jövedelmüket, vagy annak egy részét; - de amíg lesz adóztatás, addig ez nem fog változni.

Ezt azonban nem lehet egyik napról a másikra meglépni. Szükségszerű, hogy az alacsonyan iskolázott rétegek hiányosságaira megoldást találjunk, ezeket az egyént „rá kell bírni” arra, hogy visszakerüljenek (vagy bekerüljenek, mert van, aki életében nem dolgozott) a munka piacára. Ez csak egy tényező, mely számos más kérdést vet fel.

Hogyan taníttassuk a felnőtt egyéneket? Hogyan reagáljunk a regionális egyenlőtlenségekre? Mit tegyünk azokban a falvakban, városokban, ahol nincs munkalehetőség? Hol legyenek a jövedelem/fő sávok? Mit kezdjünk a minimálbér adómentességével?

Azonban belátható, hogy a jelenlegi rendszerben alacsonyan kvalifikált egyéneknek (8 általános, vagy az alatt) nem „éri meg” dolgozni (más kérdés, hogy foglalkoztatni sem nagyon éri meg őket). Jellemző továbbá, hogy feketemunka mellett a segélyt, transzfert, támogatást is felvesznek. De ez már egy másik poszt témája…

4 komment

Címkék: munka adózás munkanélküliség transzfer portfolioblogger iskolázottság alacsony jövedelem raconális döntés

A társadalmi és gazdasági fejlődés (Alexander Gerschenkron elméletének elemzése alapján)

2010.03.16. 23:13 Sztifler

A fejletlen országok úgy tudnak felzárkózni a leghamarabb, ha közvetlenül átveszik a legmodernebb technológiákat – állatja Alexander Gerschenkron, legalábbis közvetve. A következő pár oldalban megpróbálom elemezni és összevetni a gazdaságtörténész főbb gondolatait társadalomról és gazdaságról, valamint igyekszem hozzáfűzni jelenlegi eseményeket, melyek alátámaszthatják az elméletet.

Az Economic Backwardness in Historical Perspective című tanulmányban azt bizonyítja, hogy a fejletlenebb országok hamarabb bejárhatják a fejlődés útját, mert van „példa” előttük. Nem feltétlenül ugyanazt a szerves „vállalkozó-központú” fejlődési modellt, hanem a „bank és pénzintézet központút” illetve az „államilag vezérelt, erőltetett” modellt.

A történelmet erősen befolyásolja az adott történész „nézőpontja, álláspontja és érdeklődése”. Ezzel a nehézséggel együtt mutatja be Gerschenkron a fejlődés útját, gátjait és lehetőségeit. Véleményem szerint, a modern világban az a legfontosabb kérdés, hogy mekkora áldozatot érdemes és szükséges vállalni a fejlődés és a felzárkózás érdekében. Ha olyan társadalmi folyamatokat indít be, melyek növelik a szegénységi kockázatot, perifériára szorulást, az elszegényedést, és a társadalmi kohéziót törik meg, akkor nem biztos, hogy érdemes az áldozatvállalás.

Az elmaradottság elemei

A fejlett ipari országok fejlődésének az útja megmutatja az utat a fejletleneknek. A fejlett ország a fejletlennek saját jövőképét mutatja. Gerschenkron úgy véli, hogy a modellek korlátozottan működőképesek, amik a tőke és a munka helyettesíthetőségéről szólnak a fejlett és a fejletlen országokban. A valóságban sokkal összetettebb a kérdés, ugyanis az ipari munkaerő, mint „stabil, kiforrott, megbízható társadalmi réteg” teljesen hiányzik a fejletlen országból. Így a tőke munkával való helyettesíthetősége önmagában nem megoldás.

A relatív olcsó munkaerő (fejlettekhez képest) azonban vonzotta a tőkét a fejlettebb országokból. Ez a technológia vonzásával járt együtt. Jól mutatja ezt a vas- és acéltermelés az egyes országokban. A német kohók hamar fejlettebbek lettek az angoloknál, ami nem is meglepő, az azonban igen, hogy az orosz kohók felszereltsége kezdték felülmúlni a németekét is a XX. század elején. […] Nem minden ágazatban volt ez így, a gyapottextíliák kibocsájtásában Anglia megtartotta vezető szerepét.

Fontos kitétel továbbá, hogy a gyorsabb növekedés csak akkor érhető el, ha „produktív” szektorok indulnak fejlődésnek. A támogató intézményi struktúra hasonlóan elengedhetetlen tényező.

Bankok és az állam

A bankok olyan intézmények, melyek megalakulásának közvetlen hatása volt a gazdaságra: vasútépítés, gyár-, csatorna-, kikötőépítés és városok modernizációja.

Németországban inkább a bankok, Oroszországban pedig az állami beavatkozás volt az „iparosodás hajtómotorja”. Németországban a bankoknak és az ipari vállaltoknak szoros együttműködése az egyik kulcskérdése volt a fejlődésnek.

Oroszország kevés tőkével rendelkezett és a bankrendszer sem volt hatékony, valamint a korrupció is elviselhetetlen mértékű volt. A kései jobbágyfelszabadítás, a polgárság kialakulásának hiányából fakadóan az állam lett a fejlődés motorja. Egyes iparágak fejlesztésére koncentráltak, leginkább a nehéziparra.

Az iparosodás tehát különböző társadalmi összetételek mellett másképp ment végbe. Gerschenkron azt állítja, hogy: „minél elmaradottabb az iparosítás előtt álló ország intézményrendszere, annál erősebb beavatkozásra van szükség.”

Azok az országok, akik nem tudják bejárni a szerves fejlődést, az államnak feltétlenül szerepet kell osztani, hogy csatlakozzanak a centrumhoz. Ez lehetőségeket és veszélyeket is rejthet egyben.

Gerschenkron elutasítása

Az MTA azon a véleményen van, hogy a Gerschenkroni tanok megkérdőjelezhetőek, elavultak és a kutató számos követője is később inkább cáfolta őt, mint egyetértett vele. Azonban nem biztos, hogy el kell fogadnunk ezt a kritikát, mert írásai (és következtetése) párhuzamot mutatnak Keynessel, akit szintén számos kritika ért, mert állítólag „meghaladták” már. Most azonban, hogy válságban tengődünk, azért elővették Keynes poros írásait, és alkalmazták is rendesen. Még akkor is, ha azt állítják, hogy nem is Keynesián gazdaságpolitikát folytattak a világban, azért minden lényegi ponton megegyezett azzal.

Gerschenkron védelmében

Ha továbbgondolom Gerschenkron tanait, arra a következtetésre jutok, hogy minden esetben fel kell mérni, hogy milyen károkat okozhat a társadalomban a fejlődésre, növekedésre, egyensúlyra vagy az úgynevezett „konvergenciára” fordított energia.

Ha arra gondolok, hogy hogyan javulhatnánk az EU szintjére, illetve az eurózóna GDP/fő-jének a szintjére, akkor közgazdaságilag világos, hogy áldozatok árán. Milyen mértékig érdemes vállalni ezeket az áldozatokat?

Vélemény a modellekről

Belátható, hogy a kínai modell szerint elég könnyedén fellendíthető a gazdaság, csupán az egyének életkörülményeit kell megnehezíteni egy időre. Magyarországon is (bizonyos keretek között) lehetőség lenne pl. az egyének béreinek csökkentésére, a nyugdíjak csökkentésére és az egészségügyi ellátás privatizációjára. Például, csak az gyógyulna meg, aki ki tudja fizetni a költségeket. Néhányszázezer esetleg millió ember élne nyomorban vagy halna meg, de a bevételekből illetve a ki nem fizetett bérekből fellendíthető lenne a gazdaság. Bár, Magyarországon még ez sem lenne elég, de erre majd a végszóban térnék ki.

Fodor Mihányné remekül összegzi egy bekezdésben a főbb összefüggéseket: „Az erőltetett szovjet iparosítás példája megismétlődött Kínában a „nagy ugrás” idején, 1958–60-ban. Ott is minden erőforrást, minden élelmiszert át akartak csoportosítani az ipari szektorba; az iszonyatos „eredmény” 26 millió halott volt. Edgar Snow erről is azt írta: éhínség nincs, csak rosszul tápláltak az emberek; egyébként pedig érthetetlenül passzívak a kínai parasztok. Ezt a véleményt azután átvették olyan zsurnaliszták is, akik soha nem jártak Kínában. A harmadik világ tárgykörében szintén felvetődött a téma: W. W. Rostow, C. Black és A. Gerschenkron, a modernizáció-elméletek képviselői azt mérlegelték, mekkora árat érdemes fizetni a korszerűsítésért, és érveléseikben mindhárman felhasználtak valamit a szovjet éhínségről készült újságírói jelentések logikájából. Az államnak erőteljesen be kell avatkoznia az iparosítás érdekében (Gerschenkron); a vidéknek a mezőgazdasági termékek exportja révén hozzá kell járulnia az ipar támogatásához (Rostow).

Mint az látható, az erőltetett iparosítás (mai kontextusban: erőltetett fejlődés) nagy valószínűséggel nem éri el a célját, vagy csak olyan eszközökkel, melyek a társadalomtudományt messziről elkerülik, és az egyént figyelmen kívül hagyják a modellben. Milyen fejlődés az, ahol a társadalom egy része nyomorban él, pontosan a fejlődés következtében? Ezt azt hiszem, hogy nem csak én érzem ellentmondásnak. (Bár egyes liberálisokból kinézem, hogy azt állítanák, paradoxon.)

Tehát láthatjuk, hogy a fejletlen államoknak nem feltétlenül a liberalizmus ad megoldást a problémáikra, mert csak akkor vándorol oda a tőke, ha kedvezőbb feltételekkel tudnak dolgoztatni a nagyvállalatok (alacsonyabb bér és adók), kompromisszumot kötve azzal, hogy az infrastruktúra, a termelékenység és egyéb tényezők relatív kedvezőtlenebbek, mint a fejlett országokban. Ám az alacsonyabb bérek és adók még mindig nem jelentenek megoldást, csak abban az esetben, ha ez a munkaerő képzett is.

Sokkal inkább az állam az, aki hatást tud gyakorolni a fejlődésre, és végbe tud menni egy „nem szerves fejlődés”. Erős államra van szükség (és nem kevésbé erős állami felügyeletre), aki megteremt egy olyan intézményrendszert, mely képes választ adni a kérdésre. Magyarországon úgy tűnik, hogy a korrupcióra, tőkehiányra stb. nem adott megfelelő választ az állam, mert a hatalmon lévők képtelenek voltak kezelni vagy alárendelni saját érdekeket, és az érdekcsoportok akaratát a közösség érdekének, vagyis a korrupció állami kereteken belül folytatódott. Nos, ezért nem lenne elég, ha nagyobb bevételeket illetve kisebb kiadásokat produkálna az állam.

Következtetés helyett

A Gerschenkroni tanokat tehát nem elutasítani kell, hanem figyelembe venni a körülményeket. Legfőképp a globalizáció hatását a társadalomra és a gazdaságra, mert ha akarjuk, ha nem, bizony hatással van ránk.

Azért, hogy bebizonyítsuk, Gerschenkron tanai ma is megállják a helyüket, Székely-Doby Andrástól idézve: „napjainkban is érvényes marad az a tétel, miszerint egy ország a gyors fejlődés reményében mindig az adott kor legfejlettebb technikájának átvételéről és alkalmazásától várhat sikert. ” Egy az egybe Gerschenkron.

Szólj hozzá!

Címkék: magyarország korrupció állam portfolioblogger alexander gerschenkron gazdasági fejlődés gazdasági elmaradottság fejlett ország technika technológia átvétele

Görögország, az államcsőd, meg az EU (4)

2010.03.08. 22:10 Sztifler

Ismét nem foglalkoznék a számokkal, ha megengeditek, mert azt úgyis leírják a statisztikák, meg a Portfolio is, aztán az is megeshet (hogy cinikus legyek egy kicsit), hogy holnapra már megváltoznak az eddig igaznak hitt mutatók. Ettől eltekintve nézzük meg, hogy miért nem segít Németország a csőd közeli helyzetben lévő görögöknek?

A görögök sorra jelentik be a megszorító csomagokat. Azt olvashatjuk, hogy az emberek hajlandóak áldozatot vállalni, ám mégsem alkotott közös álláspontot az EU, mégsem állapodtak meg abban, hogy bizonyos feltételekkel kisegítik a bajbajutott társukat. Pedig nem is kell őket annyira kényszeríteni, mint azt korábban gondoltam, maguktól is belátták a kényszerhelyzetet (a sztrájkokon nem lepődhetünk meg).

Természetesen nem szeretném kisebbíteni Görögország felelősségét, de ez olyan, mint mikor a gyerek kap egy biciklit, de még egy használati utasítást se dobnak hozzá, mert azt mondja az apa, hogy ne aggódj, majd én itthonról figyellek. Aztán mikor hazajön a gyerek törött küllőkkel meg horzsolt lábbal rá se hederítünk. Mikor meg felajánlja, hogy segít megcsinálni a biciklit kineveti, és azt mondja: „csináld meg magad, ahogy akarod”. Nekem kezd a történet így összeállni. (Talán nem kellett volna bevenni az eurózónába különböző fejlettségi szintű országokat (?); most meg egyesek arról beszélnek, hogy Görögországnak ki kell lépni a monetáris unióból.)

Mindenestre, abszolút érthető Soros részéről, hogy az euró gyengüléséből húz hasznot, ugyanis amíg ennyire megosztott politikailag az EU, addig mehet is a short rendesen. A Wall Streeten már arra fogadnak, hogy mikor lesz 1 euró 1 amerikai dollár. Ha ezekből a jelekből a döntéshozók nem látják be, hogy közös álláspontra kéne helyezkedni, az veszélyezteti az euróövezet jövőjét is.

Már kár arról beszélni, hogy a szekeret tették a lovak elé, mikor az eurót bevezették, meg, hogy másképp kellett volna elkezdeni a bizniszt.

Ebben a helyzetben nem biztos, hogy a görögök bent tudnak maradni az övezetben. Nem látható még, hogy a megszorítások mennyire bizonyulnak hatékonynak és mennyiben vetik vissza a gazdaság teljesítőképességét. Bizonyos, hogy csőd közeli állapotban lévő gazdaság egyedül nem tud úrrá lenni problémáin, vagyis hitelre van szüksége. Ha pedig nem az EU lesz az, aki segít rajtuk, akkor minden bizonnyal az IMF dob mentőövet. (Nevetnék is, ha nem Európában élnék.)

Érthető, hogy a németek nem akarják megfizetni a görög pazarlást, meg az is, hogy hasonló helyzetben majd ugyanígy kell(ene) eljárni (PIIGS) az EU-nak. Azonban nem késlekedhetnek sokáig, az egységes álláspont kialakítása kulcskérdés az EU és az euró megítélését illetően.

Szólj hozzá! · 1 trackback

Címkék: eu görögország euró németország imf eurózóna államcsőd portfolioblogger piigs

Oszkó Péter válasza a kritikámra

2010.03.05. 20:57 Sztifler

„Elöljáróban mindenki védelmében el kell mondanom, hogy egy ilyen cikk a Wall Street Journal hasábjain úgy születik, hogy én mondjuk kínszenvedések árán valahogy belesűritem 2000 szóba, amit gazdaságpolitikáról el szeretnék mondani, ezt aztán a szerkesztők még meghúzzák 1000 szavas terjedelem alá, azaz az eredeti írásból már eleve leginkább csak a tömör állítások maradnak meg, s ebből csinál az MTI, és arra hivatkozva a portfolio egy három bekezdéses hírt. Egy ilyen rövidítésen nyilván lehet fogást találni.

Ami egyébként Keynest illeti, nem szeretném hosszan idézni mindazokat, akik már jóval előttem hosszan kritizálták az állításait, vegyünk inkább egy egyszerű példát arról, hogy mi lehet a hátulütője az elméletének. Keynes kétségtelenül nem (vagy nem csak) fogyasztás finanszírozásával javasolt válságot kezelni, azaz nem éppen a 13. havi nyugdíj kifizetésében látta az üdvözítő megoldást, hanem az államot, mint akár hitelforrásokat is felhasználó megrendelőt tartotta a válságkezelés szükséges részének, de lényegében bármilyen struktúrában. Egy szélsőséges példájában azt jelzi, hogy már az is elfogadható megoldás, ha az állam arra alkalmaz munkaerőt, hogy üres konzervdobozokat egyszer elásson, majd kiasson, és újra és újra ezt tegye.
Szemben ezzel úgy gondolom, hogy nem csak a fenntarthatatlan fogyasztási viszonyok hitelből finanszírozása a hiba, hanem a piacképtelen vagy éppen nem az adott piacokat támogató tevékenységek finanszírozása sem vezet sehova. Ez elodázhatja az elkerülhetetlen társadalmi alkalmazkodást, de az később úgy is bekövetkezik, ráadásul jó nagy adag felhalmozott adóssággal megnehezítve.
A konzervkiásók munkájára ugyanis a piac a válság elmúltával sem fog igényt tartani, ahogy pl. arra sem, ha az állam olyan beruházásokat, olyan közmunkát finanszíroz hitelből, amelyek később, a válság elmúltával sem lesznek piacképesek, azaz nem fogják tudni megúszni a piaci alkalmazkodást, miközben megint csak jelentős adósságot kell majd törleszteni utánuk. Csak azért, hogy az alkalmazkodást, a nehéz döntéseket időben el lehessen tolni.
Így válság ide vagy oda, hitelből nem csak 13. havi nyugdíjat felelőtlenség fizetni, de mondjuk például roncsprémiumot is egy olyan országban, ahol a vásárolt autók nagyobb hányada importból származik, vagy olyan beruházást, közmunkát stb., amely soha nem teremt piacképes terméket és foglalkoztatást. Ebben a tekintetben tehát biztos, hogy nem osztom Keynes nézeteit.

Az eredeti cikkben - ahogy itt néhány kommentben is elhangzott - értelemszerűen nem azon országok politikáját kritizáltam, akik fenntartható piaci struktúrákat támogattak meg átmenetileg hitelből, amelyek a válság után ugyanúgy életképesek lehetnek, miközben még kezelhető szinten tartják az államadósságukat. Sőt ezek az országok, különösen, ha éppen Magyarosrzág exportpiacait jelentik, számunkra is fontos, hogy tényleges és fenntartható növekedést támogató gazdaságpolitikát folytassanak. Viszont kétségtelenül kritikával illettem azokat (megemlítve pl. Görögországot, de utalva néhány más országra is), amelyek puszta politikai menekülésként használták a stabilizátorokat, amivel jó nagy adag problémát hagynak a következő generációkra.

Ami pedig Magyarországot illeti, nyilván nem csak matematikai műveletek zajlottak az elmúlt évben. A 2006-os és a 2009-es költségvetési kiigazítás között éppen az volt a jól látható különbség, hogy az előbbi érintetlenül hagyott politikai tabukat (13. havi nyugdíj, bérkiegészítés, általában a jóléti juttatások), és inkább beáldozta a versenyképességet és a potenciális növekedést (társaságokat és a foglalkoztatást terhelő adók emelésével). Ezzel szemben a 2009-es korrekció csupa olyan politikailag életveszélyes döntésből állt, amelyek legfeljebb rövid távon érintik negatívan a lakossági fogyasztást, azonban rögtön kedvező hatást gyakorolnak a fizetési mérlegre, a potenciális növekedésre és a jövőbeni munkakínálatra (pl. a családtámogatás szigorításából vagy a nyugdíjkorhatár emeléséből nem csak kevesebb költségvetési kiadás, de tartósan nagyobb arányú foglalkoztatás is adódik).

A program legjelentősebb elemei egyébként nagyrészt a korábbi Reformszövetség ajánlásain alapultak, tehát az eredmény az ország saját érdeme és nem az IMF-é, aki persze kivesézte és elfogadta az intézkedéseket. A Reformszövetség anyagán dolgozó neves közgazdászok biztos nem vennék jó néven, ha tudnák, hogy puszta könyvelői tevékenységnek minősítették a munkájukat. Azt pedig szerintem érdemes egyszer végigszámolni, hogy az ott meghatározott, tartós gazdaságpolitikát megalapozó intézkedésekből mennyi született meg ténylegesen az elmúlt évben. Szerintem nem kevés.

Abban viszont messzemenően egyetértek, hogy a fiskális politikának korlátozottak az eszközei, a leghatékonyabb intézkedéscsomaggal sem lesz képes azonnali közhangulat javulást, gyerekvállalási hajlandóságot, kiegyensúlyozott társadalmi légkört teremteni. Erre ugyanis legalább akkora hatással bírnak a politikai kommunikáció eszközei, a világos jövőkép, a meghatározó politikai erők közötti egyezség bizonyos mértékű társadalmi minimumokról, értékekről, célkitűzésekről. A létbizonytalanságot nem csak a pénzügyi válság fenyegetésének visszaszorításával kell eloszlatni, hanem ezt támogató programalkotással és kommunikációval egyaránt. Függetlenül előrehozott választásoktól.”

Respect! Emberközelisége meglepően pozitív fényt vetett Önre, a szememben, ha ez számít. Sosem hallottam még így nyilatkozni.

5 komment

Címkék: magyarország társadalom gazdaságpolitika oszkó péter keynes portfolioblogger fiskális poltika

Oszkó ezt jól benézte

2010.03.05. 00:11 Sztifler

De kár, hogy a többi ország nem úgy járt el, mint Magyarország. Meg kellett volna szorongatni mindenkit, és akkor kilábaltunk volna a válságból. Legalábbis Oszkó Péter ezt mondja, még ha nem is nyíltan.

A miniszter szerint a hitelekből finanszírozott - nem csupán magyarországi - növekedés elkerülhetetlenül válsághoz vezet, számos kormányzat azonban a kilábalást az adósságteher növekedésével járó, a hosszabb távú kilátásokat viszont nem javító ösztönző csomagokban látta meg.

A hitelből finanszírozott beruházás és komparatív előnykihasználó-javító növekedés nem vezet válsághoz, a fogyasztásorientált növekedés vezethet válsághoz. Vagyis, pl. a 13. havi nyugdíj hitelből finanszírozása válsághoz vezethet. Mondjuk, szerintem inkább államcsődhöz.

Az ösztönző csomagokról nem lehet egyértelműen meghatározni, hogy milyenek lesznek a hosszabb távú hatásai, a mélyebb recesszió elkerülése a lényeg. Az élénkítés válságban igen fontos, a bizalom és a fogyasztás helyreállítása stb., szerintem ezt nem kell magyarázni. Akinek mégis, az olvassa el Keynes írásait.

Hozzáteszem, ha nincsenek kilábalást ösztönző csomagok a pénzpiacok bezuhannak, mert a befektetők „bedurculnak”. Aztán nézhetünk. Ki vállalna úgy kockázatot, ha még az állam sem áll a gazdaság mögött (illetve nem kötelezné el magát a mielőbbi helyreállítás mellett)?

A Lehmann tesókat is meg kellett volna menteni, mindenki világosan látja, még akkor is, ha ez adósságteherrel jár, és közvetlenül nem segíti a hosszú távú növekedést. – De a rövidtávú mélyebb recessziót megakadályozza. (Megint Keynes.)

Ez a legalapvetőbb baj az ilyen figurákkal. Amikor rövidtávon kell gondolkodni, akkor előhúzzák a hosszúkártyát, mikor meg hosszútávon, akkor azt mondják, hogy azt nem tudja senki, hogy mi lesz 10 év múlva.

Persze, nem tudja senki; azt azonban lehet tudni, hogy milyen lesz pl. a társadalom összetétele. És ha a legnépesebb csoport a 60 év felettiek lesznek 20-30 év múlva (Magyarországon), akkor már hiába változik meg a mainstream szemlélet, akármilyen szuper modellt gyártanak le, a nemzetgazdaság összeomlik. Vagy nem folyósít nyugdíjat. Vagy lehet 70 éves korig dolgozni.

Talán, ha visszatalálnánk a társadalomtudományok világába a matematikaelméletből, akkor világosan látná mindenki: hogy demográfiai trendfordulóra van szükség, nem nyugdíjreformra, vagy folyamatosan emelni a korhatárt, mondjuk 70 évig, aztán meg 80-ig. Akkor biztos fenntartható lesz a rendszer, a ratkósók meg a baby-boomerek sem okoznak majd gondot. Szóval, a motivációt meg a bizalmat kéne az emberekben is „helyreállítani”, a biztonság érzését és a hitet. Ha mindenki eljutna az Önmegvalósításig, akkor az véleményem szerint trendfordulót eredményezne, de talán az is pozitív lenne ha a fiziológiai és a biztonság iránti vágy szükségleteink ki lennének elégítve. Aki nem érti, olvasson egy kicsit Maslowról. Messzire jutottunk az eredeti témától.

"Magyarország bölcsebben járt el" - írta Oszkó Péter, és részletesen ismertette a magyar pénzügyi és gazdaságpolitika új irányát, amely a 2009 tavaszán megalakult kormányhoz köthető, és amely a megszorító intézkedésekkel jelentősen lefaragta a költségvetési deficitet.

Magyarország azért van különleges helyzetben, mert a világgazdasági viszonylatban szinte elhanyagolható, hogy mit csinálunk. Nem befolyásolja Amerikát, Kínát, sem Franciaországot, hogy mi történik itt. Tehát, még válság időszakában is léphetünk elvileg irracionálisat, és azt tesszük (tettük a legmélyebb recessziüban), amit a „többiek” majd a fellendülés időszakában. Talán ezzel előttük járunk.

De azt a kijelentést, hogy Magyarország bölcsebben járt el kicsit elfogultnak érzem. Ezzel azt mondja, hogy mindenkinek így kellett volna eljárnia. Szerintem, nem kell részletezni milyen hatásai lettek volna ennek, de a tavalyi GDP csökkenés többszöröse lett volna; és az ipari termelést, meg a szolgáltatásokból fakadó jövedelmet kinullázhatnánk. Az agráripart csak azért nem, mert a búza akkor is megterem, ha senkinek sincs munkája, bedőlt a hitele, elárverezték a házát, és az export is 0-zódott. Bár, nem lenne, aki feldolgozza, azért éhen nem halnánk.

Ha pedig arra gondolunk, hogy az államok restriktív gazdaságpolitikát követtek volna (mint Magyarország, amit Oszkó bölcsességnek tart), és abból munkahelyeket hoztak volna létre stb., akkor azt nem szocializmusnak hívnák?

(Hozzáteszem, az IMF "érdeme" a magyar egyensúly. Nem Oszkóéké.)

10 komment

Címkék: gazdaság magyarország egyensúly maslow magyar gazdaság nyugdíjrendszer nyugdíjkorhatár oszkó péter keynes portfolioblogger restriktív gazdaságpolitika gazdasgi növekedés

"Gyors" magyar euró = CSELÉDSOR

2010.03.04. 22:32 Sztifler

Állítja Demján Sándor.

Egyre többen kezdik felismerni, hogy Magyarország gazdaságát megfojtaná a gyors euró bevezetés, illetve a növekedés, versenyképesség stb. alárendelése ennek a célnak. Illetve lehet, hogy már régebben is látták ezt a guruk, csak eddig nem adtak hangot véleményüknek.

Talán mégis van valami abban, hogy nem szabad a mainstreamerek után menni, gondolkodás nélkül, mint a „hülyegyerek”. Foglalkozni kell a kérdéssel, és ha nem is ért mindenki egyet a nézettel, meg kell fontolni, hogy a feltétel nélküli konvergenciát Maastrichthoz, vagy a fenntartható növekedést tartjuk elsőszámú prioritásnak. [1], [2], [3]

 

3 komment

Címkék: gazdaság magyarország eu euró demján sándor portfolioblogger cselédsor

Magyarország: közepesen fejlett ország

2010.03.01. 22:30 Sztifler

Magyarország 2009-ben is közepesen fejlett ország maradt, tehát ugyanabba a kategóriába sorolható, mint 1900-ban vagy 1950-ben. - Mondja Simai (20-24.o.).  

„Magyarország mozgástere az EU tagság nyomán tehát sok tekintetben szélesedett, de ugyanakkor szűkült is.”

Az intézményi közgazdaságtan mellett nem mehetünk el ezentúl, ha nem akarunk régi modellekre építkezni...

Szólj hozzá!

Címkék: magyarország eu mozgástér mainstream portfolioblogger intézményi közgazdaságtan

Görögország, az államcsőd, meg az EU (3)

2010.02.25. 22:55 Sztifler

Kétségtelen, hogy Görögországnak segíteni kell, ha nem tud úrrá lenni a válságon. De vajon ki segítsen? Az EU vagy az IMF?

Már sokan elmondták, hogy nagy szégyen lenne az eurózónának, ha az IMF húzná ki a görögöket a gödörből, amibe amúgy magukat ásták bele.

Erről éppen Magyarország jut eszembe, mert mi is megástuk a sírunkat, aztán csak azért nem feküdtünk bele, mert az EU meg az IMF megfogta a kezünket, kirántott, és megtörölgette a szemünket egy zsebkendővel.

Más kérdés, hogy elvették a játékunkat, meg a pengét is, nehogy jól eljátszogassunk, aztán meg depressziónkba nehogy felvágjuk az ereinket. Talán majd visszaadják, ha nem vesszük a szánkba a játékokat, és tudjuk, hogy mire kell használni a pengét.

Hiába akartak több cukorkát az emberektől, 2006-ban, meg aztán folyamatosan, hogy abból fizessék ki tartozást, valahogy nem akart növekedni a cukorkakészlet; pedig erre már a Portugálok is rájöttek (Salazar bácsi segített), meg kellett volna kérdezni őket a dologról.

A görögöknek meg tényleg vissza kéne fogni a cukorzabálást (mert esetükben tényleg erről van szó), nálunk még a kenyeret meg a kolbászt is meg (kellett) kell számolni egyes társadalmi rétegeknek a „szorongatás” miatt.

Na de nem is ez a lényeg, ugye, mert mi közgazdászok vagyunk és azt vettem észre, hogy nem sírunk ilyeneken, az IMF meg vigyorog ránk, még ha erőltetett is a mosoly, az EU is hasonlóan tesz, persze csak azért, mert bedőltek volna a bankjaik is, ha mi megadjuk magunkat. Valami ilyesmi helyzet van most a görögökkel is… Németország, az USA, meg a franciák is megkönnyeznék a görög csődöt, meg azt is, ha az IMF megoperálná a görögöket, a saját módszereivel. Néha olyan érzésem van, hogy az IMF mindig szívműtéttel kezd, akkor is, ha tüdőbaja van az „embernek” vagy éppen vissza kéne varrni a karját. Lehet, hogy aztán a kar is visszakerül, valahogy. (Tény, hogy sarokba állítaná a renitenst, de szégyen lenne, ha az eurósoknak koldulni kéne.)

Az EU-n a sor, ki kell találniuk, hogy veszik el a görögök játékát, az IMF nélkül.

1 komment

Címkék: eu görögország euró imf eurózóna államcsőd portfolioblogger

Magyar-görög, görög-argentin párhuzam. pár év múlva: magyar-argentin?

2010.02.23. 22:51 Sztifler

Érdemes végiggondolni, hogy Magyarország mennyiben hasonlított Görögországra, (pl. igyekszünk feladni a fizetőeszközünket, a fiskális politika laza, hajlamos az "alkoholizmusra") és mennyiben hasonlítana akkor, ha a növekedést alárendelnénk az euró bevezetésének. A görög – argentin párhuzam nehogy magyar – argentin párhuzam legyen pár év múlva.

A monetáris politika feladásával könnyen beleeshetünk a görög „hibába”. Az lenne az igazi hiba, ha a fizetőeszköz túlértékelt lenne a gazdaság teljesítőképességéhez képest.

Tehát, a 2014-es euró öngyilkosságnak tűnik, (hacsak nem lesz egy 6-7%-os beruházás és versenyképesség-javulás uralta növekedés, aminek kicsi az esélye) azonban egy 2016-os céldátum talán reálisabb cél lenne.

Érdemes elolvasni mindkét írást...

 

3 komment

Címkék: magyarország görögország euró argentina monetáris politika portfolioblogger túlértékelt fizetőeszköz

Roubini megoldása a PIIGS országoknak

2010.02.23. 21:57 Sztifler

Roubini posztjában leírja hogyan menthető meg Görögország, meg a többi PIIGS ország. Arra is választ ad, hogy mivel járhat egy deflációs időszak, és, hogy fiskális szigorral és pl. a bérek befagyasztásával stabilizálható lenne a görög gazdaság, de politikailag ez kivitelezhetetlen.

Érdemes odafigyelni a jósra, mert az euró összeomlásával „fenyeget”.

1 komment

Címkék: görögország euró roubini portfolioblogger

Eurót nekünk is! Vagy mégse? (3) - Vélemény

2010.02.22. 18:29 Sztifler

 Érvelésemet azzal folytatnám, a gazdasági növekedés fellendítésének elsődleges prioritása mellett, az euró bevezetésével szemben, hogy megvizsgálom a görög gazdaság főbb makroadatait és megnézem milyen terheket rakott a nyakába az „eurónak” (EU-nak) való megfelelés.

Már igyekeztem kihangsúlyozni eddig is, hogy a GDP növekedésének helyreállítása és az euróövezetbe való bekerülés egyszerre nem megvalósítható Magyarország helyzetében. Azon egyszerű oknál fogva, hogy részben ellentétes gazdaságpolitikát kívánnak meg. Az euró bevezetése restriktív, egyensúlyi gazdaságpolitikát igényel. Ebben az esetben bízhatunk a KMT-ben (bár nem valószínű, hogy rövid időn belül jelentős tőkével jelennének meg Magyarországon, és beruházásokat hajtanának végre a külföldiek, mert a kondíciók az egyensúllyal nem javulnak, vagyis a bérterhek még mindig a 2. legmagasabbak az EU-ban) és a befektetők bizalmában, mert a komparatív előnyeinket nem fogjuk tudni érvényesíteni a külfölddel szemben. (Optimális esetben a komparatív előnyök kihasználása lenne a gazdaság fő húzóereje, a növekedés alapja.)

Ha az államháztartás egyensúlyba kerül, akkor az ország tőkevonzó képessége valamelyest helyreállhat, és a gazdaságpolitika elérheti a célját, de semmi garancia sincs rá. Középtávon pedig nem támaszkodhatunk a külföldre, mert egy globális visszaesés (vagy W alakú válság) azonnal érezteti a hatását belföldön is. A befektetői bizalom csökkenése miatt azonnal átteszik a pénzüket olyan valutába, melyet nem fenyeget a leértékelődés veszélye.

A gazdasági növekedés pedig egyensúlyi, növekedésösztönző gazdaságpolitikát kíván meg a komparatív előnyök kihasználásával, munkára való ösztönzéssel, alacsony inflációval.

Nézzük hogyan alakult a görög gazdaság az elmúlt években. A GDP növekedési üteme már 2007-ben visszaesett, mely trend 2008-ban is folytatódott. Miközben az infláció 4% fölé gyorsult, mely tény önmagában is kamatemeléshez kellett volna, hogy vezessen (IS-LM egyensúly magasabb kamatszinten áll helyre).

Paradox módon a munkanélküliség csökkent, mely GDP-növelő hatása nem érzékelődött. Ez azt jelentheti, hogy a munkanélküliség csökkenése se tudta megakadályozni a trendtörést. A költségvetési hiány már 2007-ben is a maastrichti kritériumok felett volt, 2008-ban pedig már 5%-ot is elérte. Mindez elég nyomós ok lett volna a kamatemelésre. Magasabb kamatszinten pedig beállt volna az egyensúly – lehet, hogy később jelentkezett volna a „görög válság”, és nehezebb lett volna kezelni is, de ezt nem tudhatjuk. A valószínűbb az, hogy az EU csúnyán nézett volna a görögökre és egyensúly felé mozdítják a gazdaságot, és még pánik sincs. Persze ez csak egy hipotetikus feltételezés a részemről, ha Görögországon nem euró lenne/lett volna. […]

Magyarországon egy kamatvágási ciklusban vagyunk, a költségvetés viszonylag stabil, azonban nem látom, hogy mi indítaná be a növekedést hosszútávon ezzel a gazdaságpolitikával; egy olyan növekedést, ami nincs kiszolgáltatva (teljesen) a világgazdaság ingadozásainak. (Azért mert „kisnyitottgazdaság” vagyunk, még nem kellene mindent ráfogni arra, hogy a válság meg az eladósodottság kényszerít minket különböző megszorításokra és belsőkereslet szűkítésre. Vannak országok, akiknek az államadóssága magasabb, mint a miénk, és vígan élnek ezzel a tudattal. Ha egy ország nem veszíti el a „pénzpiacok” bizalmát, különösebb kárt nem szenved el a gazdaság átmeneti egyensúlytalansága miatt.)

A Domar féle összefüggésből belátható, hogy a GDP növekedési üteme fontosabb lehet, mint az infláció alacsonyszinten tartása. Ugyanis elképzelhető, hogy a hiány elinflálható, ami ugyan káros, és kamatemelést vált ki, a pénz reálértéke csökken, de a költségvetés finanszírozható.

Magyarországnak éppen azért kellene a növekedést ösztönöznie, hogy ne kelljen elinflálni a hiányt. A reálkamatláb inflációval korrigált értéke és a GDP növekedésének különbsége megadja azt, hogy hány %-os költségvetési többlet nyújt fedezetet a hiányra, ha a GDP növekedési üteme kisebb, mint a reálkamatláb. – Ami igen valószínű lesz 2010-ben.

Ha ezeket a tényezőket nem vesszük figyelembe, valamint Görögország példáját, és azt, hogy a GDP volumenváltozása Magyarországon 2007-ben 1%, 2008-ban pedig 0,6% volt (EU trenddel ellentétes), akkor beleeshetünk abba a hibába, mint Görögország. A GDP növekedésének helyreállítása nem csupán fiskális szigor kérdése (az is), hanem ésszerű gazdaságpolitikáé, összehangolt fiskális és monetáris politikáé. Aki nem látja be, hogy a Magyarországon alkalmazott „csomagocskák” nem érték el a céljukat, az gondolja talán újra a makroökonómiát. Az adó- és járulékterhek növelésével (de a magas szinten tartásával sem), keresletszűkítéssel nem lehet versenyképes gazdaságot teremteni; nekünk pedig a világgal kell versenyeznünk, és az EU-val.

Bajnai Gordon, ahogyan eddig is tudtuk mindenáron eurót szeretne, még megszorításokat is el tud képzelni azért, hogy a „jövőben” jobb legyen, és versenyezhessünk Németországgal, meg a többi európai nagyhatalommal. Az euró bevezetése után „lazább” fiskális politika szinte elképzelhetetlen. (Nézetem szerint a komparatív előnyök érvényesítése tőkét és beruházásokat igényel, ami egyszeri kiadás a költségvetésnek, a következő években viszont megtérül, többszörösen, és ez az egyik tényező, ami a versenyképességet alapvetően meghatározza.) Bajnai ma a parlamentben beszélt a gazdasági növekedés beindításáról és a foglalkoztatás bővítéséről. Szerinte ez a két fontos tényező, az euró bevezetése mellett, aminek alapvetően meg kell határoznia a gazdaságpolitikát. Teljesen egyet tudok vele érteni, csak sajnos úgy látom, hogy a három cél nem érhető el 4 év alatt. Éppen ezért szükséges először növelni a foglalkoztatást és beindítani a növekedést, melyek kiadásnövekedést vonnak maguk után expanziós jellegük miatt; illetve bevételkiesést, ha a foglalkoztatás növelése adócsökkentő jellegű. Ha ezt a két célt elértük, alárendelhetjük a gazdaságpolitikát maastrichtnak; és nem a 2014-es bizonytalan euróra fókuszálnánk, hanem egy 2016-ra biztos, stabil alapokon nyugvó, kiszámítható gazdasággal lépnénk be a zónába.

Ha addig nem sikerül versenyképessé tenni a magyar gazdaságot, (2014-es csatlakozást feltételezve) akkor az euró bevezetése után már egy szűkebb mozgástérben még nehezebb lesz a költségvetés „kárára” felzárkóztatni a szektorokat. Maradnak az EU-s támogatások, meg a külföldi befektetők. (Ha megnézzük Görögországot, az eurózónában sem fenékig tejfel az élet, „könnyen” csődbe lehet jutni ugyan úgy, mint azelőtt.)

[…] És 2014-ben megfulladhatunk egy lassan növekvő és a külföldnek „kiszolgáltatott”, de egyensúlyban lévő gazdaságban, ahol azt mondja a boltban az eladó, hogy 1 eurót kérek? (Persze, lehet, hogy a Fidesznek van valami csodafegyvere, amit alkalmazni tud. Végül is a rejtett kiigazítások is egy ilyen fegyvernek volt minősíthető.)

 

15 komment · 2 trackback

Címkék: magyarország görögország euró gdp gazdaságpolitika bajnai gordon egyensúly versenyképesség eurózóna növekedés maastrichti kritériumok portfolioblogger fiskális szigor

Rövid "elmélkedés" a racionalitásról

2010.02.17. 22:49 Sztifler

A közgazdaságtan egyik legjelentősebb alapvetése az emberi racionalitás.

A könyvek így fogalmaznak : A neoklasszikus közgazdasági iskola szerint a fogyasztó úgy költi el a jövedelmét, hogy összhasznát maximalizálja és döntéseiben mindig következetes, valamint önérdek alapján vesz részt a piaci folyamatokban. Hatékonyságra törekszik: a legkisebb ráfordítással a legnagyobb eredmény elérésére. A fogyasztó két szempont szerint dönt, az egyik a termék hasznos tulajdonságai (hasznosság), a másik a termék ára. Feltételezi, hogy minden információnak a birtokában van, ami szükséges a döntés meghozatalához, és nem is foglalkozik a döntési folyamattal, csak annak végkimenetelével, aminek eredménye racionális.

Ez a legegyszerűbb és legjobban megfoghatóbb definíció, azonban a valóságban nem biztos, hogy ez így is működik. Felvetődik a kérdés, hogy az a fogyasztó, aki drogra vagy alkoholra költi a jövedelmét mennyire racionális? Első ránézésre mindenféle elemzés nélkül azt mondhatjuk, hogy irracionálisan cselekszik, mert az alapvető szükségleteit sem elégíti ki, hanem más „jószágokra” költi a pénzér. Azonban, ha jobban belegondolok, felmerül bennem a kérdés, hogy mi van akkor, ha csak a preferenciái mások ezeknek a fogyasztóknak, mint az átlagnak?

Tegyük fel, hogy az adott egyén tökéletesen végzi a munkáját, és amikor fizetést kap, akkor annak nagy részét alkoholra költi. Természetesen marad valamennyi pénze még másra is (élelem, létfenntartás), de a legpreferáltabb termék neki az alkohol. Ebben az esetben mondhatjuk, hogy racionális.

A kérdést illetve a szituációt bonyolítja, ha az egyénnek másokról is gondoskodnia kell, mert pl. gyermekei vannak, akiknek nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy nem az alkohol a legpreferáltabb termék. Adott esetben tőlük „von el” más termékeket, hogy saját szükségleteit kielégítse. Ha a közgazdászok leegyszerűsített modelljeiben gondolkozunk, akkor még erre is ráfoghatjuk, hogy racionális, mivel a definíció azt mondja, hogy saját összhasznát maximalizálja.

Vegyük azt az esetet, hogy az egyén minden pénzét és a család vagyonát is játékgépekbe dobja, és el is veszíti azt. Ezzel még csak hasznosságot sem ért el a fogyasztó, ugyanis nem lett „profitja” a folyamatból, a végkimenetel pedig ennek alapján nem racionális. A közgazdaságtan alapvetéseivel ezt nem lehet magyarázni, legfeljebb azzal, hogy a játékgépezés érzelmileg elégítette ki, a szenvedélyét elégítette ki ezzel hasznosságot ért el az egyén, de ha megengedjük ezt a magyarázatot, akkor Herbert Simon Nobel-díjas közgazdász gondolatait is magunkénak tekinthetjük, aki azt mondja, hogy a bizonytalanság melletti döntések racionalitása megkérdőjelezhető, illetve azt, hogy az érzelmeink hatással vannak döntéseinkre. Ám, mivel (valószínűleg) igen kis hányada viselkedik ennyire szélsőségesen a fogyasztóknak, ezzel nem érdemes foglalkozni.

Ami még negatívan befolyásolja a racionalitást az pl. az információhiány, az időtényező és a kalkulációs készség (képesség) hiánya - ezek a tényezők már sokkal több egyére hatnak, sőt, nincs olyan ember, akire legalább 1 racionalitás-gátló tényező ne hatna; kivéve ha nem hoz semmilyen döntést. Az Új Intézményi közgazdaságtan pedig azt mondja, hogy: az ember nem elszigetelve, egyedül hozza meg a döntéseket, hanem közösségben, azon egyszerű oknál fogva, mert közösségben él. De erről majd egy következő posztban…

 

Szólj hozzá!

Címkék: racionalitás döntés hasznosság fogyasztói racionalitás portfolioblogger preferencia preferenciarendszer