Nagy kérdés, hogy egy ország gazdasága mitől működik jól, vagy rosszul. A közgazdaságtudomány nem tegnap alakult ki, úgyhogy illene egyes alapvető kérdésekben egyezségre jutni a közgazdászok között.
A magyar gazdaság nem működik tökéletesen, ebben talán mindenki egyetért. Végül is, 20 éve váltottunk gazdasági modellt, ami nem nagy idő, miért is várhatnánk el, hogy olyan életszínvonalon éljünk, mint a nyugati országok lakói?
Ebben a rövid posztban csak egy témával fogok foglalkozni, mégpedig a magyar vállalatok és vállalkozók nehézségeivel, a versenyképességükkel és egy kis nemzetközi kitekintést is teszek. Remélem, hogy közérthető, de mégis színvonalas írás születik.
A mai Magyarországon egy vállalatnak számos nehézséggel kell megküzdenie, ami végső soron a (legális) foglalkozatás alacsony szintjét vonja maga után, ezzel behatárolva az állam lehetőségeit is. A privátszféra relatív kevés egyént foglalkoztat az aktív munkavállalók közül, akkor az állam adóbevétel hiányában (pontosan a magas közterheknek köszönhetően) nem képes ösztönözni-támogatni a vállalatokat.
Az egyik uralkodó nézet szerint a vállalatokat nem is kell támogatni, hanem alacsony közteherviselést kell létrehozni, ezzel versenyképessé tenni őket és nagyobb foglalkoztatást elérni. Ám véleményem szerint ez a jelenlegi rendszerben Magyarországon nem megvalósítható, illetve párhuzamos intézkedésekre van szükség. Az első akadály, hogy hiába lesznek alacsonyabbak az adóterhek (a környező országok terheihez közelítve), a magyar vállalatok nem tudnak versenyezni a TNCkkel, mert nem rendelkeznek elegendő tőkével, a gyártási technológia sem olyan korszerű, és az optimális üzemméret eléréséhez pedig megint csak tőkére lenne szükség.
A párhuzamos intézkedés, amire szükség lenne, az alacsony kamatláb és a kiszámíthatóság lenne. A kamatlábat a fiskális és monetáris politika csak mérsékelten tudja „terelgetni”, alapvetően az országgal szembeni bizalom igen fontos lenne, amit egy export- és külső konjunktúra-érzékeny ország szempontjából szinte megoldhatatlan hosszútávon folyamatosan fenntartani.
A növekedést tehát nem építhetjük az exportra, vagyis igen kockázatos, mert ha újabb válság alakul ki (egyesek W-alakú válságnak mondják), vagy stagnálás lesz, akkor ez nem jelent megoldást. A forint leértékelése megoldást jelentene erre a kérdésre, de a devizahiteleseket még borzasztóbb helyzetbe sodorná, és fizetőképtelenné tenné. Ennek a fegyvernek is két éle van.
A legamorfabb helyzet, hogy az állam a TNC-ket szubvencionálja, hogy itt telepedjenek le, foglalkoztassák az embereket ahelyett, hogy a magyar vállalatokat, agráripart és a versenyképes ágazatokat támogatná.
Mindenki számára világos, de azért leírom, hogy: nem a nyereségadó magas, hanem az 1 foglalkoztatott után fizetendő járulékok. Ezek csökkentése talán részben megoldást jelenthet a foglalkoztatás kérdésére, ugyanakkor az államnak valahonnan ceteris paribus el kéne vennie, mert nem egyik napról a másikra nő meg a foglalkoztatás.
Egy biztos, a magyar vállalatoknak és a magyar embereknek tudomásul kell venniük, hogy egy nemzetközi versenyben kell megállniuk a helyüket, de ha az állam ehhez nem partner, akkor igen nehéz időszak elé nézünk. Az állam nehéz helyzetét azonban látnunk kell: úgy kell versenyképessé tenni az országot, hogy a társadalom ne szenvedjen el nagy veszteséget. Ezt megoldani pedig „művészet”.