Firka a gazdasági elképzeléseimről

A magyar gazdaság teljesítőképességének törését és növekedésének visszaesését (2004-től) a gazdaságpolitika nem tudta megakadályozni, sőt, az idézte elő („Gyurcsány-csomagok”). A fiskális restrikció, mely megdrágította a munkaerőt (még jobban) a Balassa-Samuelson hatásra támaszkodva: versenyképtelenné tette a magyar gazdaságot a külfölddel (EU-val szemben) szemben és ebből adódóan nem indult meg a várt növekedés (és jelenleg is ez a helyzet). Ezért az állam szubvenciókkal igyekezett támogatni a hazai és külföldi tulajdonú vállalatokat, a forintot pedig egy intervenciós sávban kellett tartani, ezzel elszakíthatta azt a „valós értékétől”.

[…] Hiába a megfelelés, attól még, ha nincs egy egyensúlyi gazdaságpolitika, ami nem veti vissza a beruházásokat, és a csatlakozás után egy (Magyarország esetében) expanzív de szintén egyensúlyra törekvő gazdaságpolitika, akkor bizony egy lépést sem haladtunk előre, hiába van eurónk. Ugyanis, ha a gazdaságpolitika annyira törekszik a célok elérésére, hogy mást nem is lát azon kívül, akkor könnyen beleeshet abba a hibába, hogy hiába felelünk meg a kritériumoknak, attól még ugyanolyan drága lesz Magyarországon munkát adni, ugyanolyan magasak lesznek az adóterhek, alacsony a foglalkoztatottság és bonyolult az adórendszer. Úgy fogalmaztam meg régebben ezt a legjobban, hogy „a Maastrichti kritériumok betartása szükséges, de nem elégséges feltétele az euró bevezetésének.” Ez az álláspontom azóta sem változott meg.

Természetesen nem azt mondom, hogy ne törekedjünk az euró bevezetésére, mert ez ésszerűtlen lenne, de egy olyan átmeneti gazdaságnak, mint a miénk, aki csak 2 évtizede vetette le a szocializmus cipőjét, és annak jegyeit még mindig magával hurcolja nem „megoldás”, ha euróval fizet. Az euró Görögországot sem védte meg az egyensúlytalanságtól, mert nem is ez a funkciója. Nálunk is, mintha az lenne a felfogás, hogy „valahogy” teljesítsük a csatlakozás kritériumait, aztán hátradőlhetünk és mit nekünk egyensúly. – Ez a felfogás akkor ésszerű, ha most a görögöket kimentik különösebb szankció nélkül, de még akkor is igen kockázatos.

A valóságban azonban az a helyzet, hogy nem elég néhány évig „példát mutatni” és alacsonyan tartani az inflációt, meg az államháztartási hiányt, mert miután belépünk az eurózónába azután is tartani kell az egyensúlyt, mert mint mondtam, az euró nem véd meg az államcsődtől, meg a negatív adósbesorolástól sem.

A tudomány mai állása szerint a GDP a gazdaságot legjobban leíró mérőszám, de legalábbis a legelfogadottabb. Ha belegondolunk, hogy a GDP növekedési üteme megtörik, vagy nem megfelelően bővül a gazdaság vagy adott esetben csökken az össztermék, akkor a GDP-hez viszonyított mérőszámokat is nehezebb betartani, és újabb megszorításokat, áldozatot követelnek. Éppen ezért a stabilizációt követően elsőrendű szempont a növekedés beindítása lenne.  

Tegyük fel, hogy a kormány kiadáscsökkentéssel stabilizálja a költségvetést. 2 évnyi várakozás után pedig belépünk az eurozónába. Ezután az MNB már nem tud kamatprémiummal válaszolni a befektetői bizalom hanyatlására. A magyar gazdaság pedig legfeljebb 2-4%-kal tud növekedni évente.

Talán, ha először a növekedést tartanánk elsőszámú célnak könnyebb lenne teljesíteni a kritériumokat és „magabiztosabban” léphetnénk be az eurózónába? Vagy inkább egy gyengén teljesítő gazdasággal azon munkálkodjunk, hogy minél hamarabb felvegyenek minket? Én a magam részéről leírtam a véleményem, de mindenki döntse el saját maga…

Ahogy a Portfolio is megírta, az EU igen nehéz helyzetben van. Kiderült, hogy segíteni fog Görögországnak. A gazdasági szereplők mind arra számítottak, hogy az EU megmenti tagországát az államcsődtől, de ezzel a többi tagországban a fiskális fegyelem, mint a gazdaságpolitika alapvető szempontja másodrendűvé válhat.

Ha „kemény” feltételekhez kötik most a segítséget, akkor elvileg más ország már „nem akar” hasonló helyzetbe kerülni. Azonban a fiskális alkoholizmus, mint a választópolgárok meggyőzésének eszköze nem ismeretlen, és nem csak Magyarországon alkalmazzák. A döntéshozókat pedig elsődlegesen az érdekli, hogy hatalmon maradjanak és megengedik maguknak, hogy (átmeneti) egyensúlytalanság alakuljon ki a gazdaságban – Persze, (elvileg) csak ha már az euróval fizetnek az adott országban.

Véleményem szerint a gazdasági növekedés érdekében (beruházás növelés, állami kiadás növelése, exportösztönzés) elkövetett átmeneti egyensúlytalanság előidézése ezután már nem egy lehetőség, hanem racionális döntés az egyes nemzetgazdaságoknak.

[…] Akik meg még nem csatlakoztak a zónához, azoknak marad a fegyelem és a gazdaság egyensúlyozgatása.

Azt állítják az okosok, hogy jó lenne, ha minél hamarabb euróval fizethetnénk a közértben, ha zsemlét akarunk venni. De miért is lenne ez olyan jó nekünk a jelenlegi helyzetben?

Az euró bevezetése ugyan a jelenlegi helyzetben „nem túl esélyes” Magyarországon, de a törekvés megvan, állítólag. A maastrichti kritériumoknak való megfelelést próbálja (illetve próbálta) a gazdaságpolitika megvalósítani, de legalábbis ezt kellett volna tennie. Más kérdés, hogy többek közt a válság is közbeszólt.

Én mégis azt gondolom, hogy nem lehet alárendelni egy gazdaságpolitikát annak, hogy bevezessük az eurót. Természetesen az övezetben lévő országok biztonságban érezhetik magukat; a befektetők bizalma is sokkal erősebb irántuk, mivel nem kell az árfolyamkockázattól tartaniuk.

Ha az ország mégis a kritériumok kizárólagos betartására törekszik, a fiskális restrikció túlhűtheti a gazdaságot és a kormány a belső kereslet visszaesését nem lesz képes semmilyen eszközzel kompenzálni. Amikor a célok megfelelésére törekszik ez ország, akkor még nincs biztosítva az euró. (Pl. Magyarországon sokkal magasabb kamatot kell adni a befektetőknek, mert az árfolyam egyáltalán nem tekinthető stabilnak.)

Fontos továbbá, hogy milyen az adott fizetőeszköz euróval szembeni árfolyama. A magyar fizetőeszköz az utóbbi évben jelentősen gyengült (230-as árfolyamról jelenleg 270), és ha ezen a szinten stabilizálódna az árfolyam az negatív hatást gyakorolna a magyar vagyonra; részvényekre, a forintban elhelyezett megtakarításokra.

Elsődleges cél tehát az, hogy a magyar gazdaság „minden szinten” versenyképessé váljon, valamint, hogy a termelékenységünk jelentősen javuljon. Csak ezután lehet törekedni az euró bevezetésére.

Természetesen örömteli lenne, ha hamar meg tudnánk felelni a feltételeknek, de tudnunk kell, hogy ez még az erős, jól teljesítő gazdaságoknak is nehéz, akik nincsenek ennyire kitéve a világgazdaság „hangulatának”.

Mindig mondtam, elég néhány jó makroadat ahhoz, hogy egy ország euróval fizethessen. Remek és sajnálatos példa most Görögország, aki az EU és a közös valuta hitelességét veszélyezteti, és az abba vetett bizalmat. (A fizetőeszköz bevezetése az adott országban azt feltételezi, hogy az ország eljutott arra a fejlettségi szintre, mint a tagok.)

Görögország államcsőd közeli állapotát valamilyen módon mindenképpen orvosolni kell, vagy más fizetőeszköz bevezetése szükséges, ugyanis egyetlen állam problémája miatt nem szabad az egész közösségre hatással lévő döntéseket hozni.

Ha most Görögországban nem euró lenne a pénznem, akkor a görög jegybanknak számos lehetősége lenne úrrá lenni a helyzeten. Az alapkamat növelése és esetleg egy intervenciós sáv kialakításával a spekuláció okozta negatív hatásokat el lehet kerülni, illetve nem is szükséges kombinálni a kettőt.

Stiglitz professzornak ezzel homlok egyenest ellentmondok, mert véleménye szerint az EKB kamatnövelése megoldást jelenthetne. Ez azonban bizonytalanságot okozna a befektetők körében, megingatná a bizalmat az EU-val szemben; ugyanis a kamatemelés indokolatlan lenne.

A görögök számára egyetlen jó lépés a kamatprémiummal értékesített államkötvény egy fiskális stabilizációval „egyszerre”, mert a kamatokat ugye ki kell majd fizetni. […]

Ebben a posztban nem is az a meglepő és problémás rész, hogy egy állam fizetőképtelenné válik, hanem az, hogy egy stabil pénzügyi rendszer áll mögötte és éppen a gazdasági válságnak kellett volna ráébresztenie „minket” a liberalizmus és a kapitalizmus alapvető és felismerhető hiányosságaira.

Stiglitz szerint a „leggyengébb láncszemet” támadják a spekulánsok és a befektetők. – De valahogy abba a helyzetbe kell kerülni, hogy támadható legyen egy gazdaság. A görög példa jól mutatja az érdekcsoportok uralkodását és azt, hogy a vezetők is saját érdekeiket tartják fontosabbnak a közösségével szemben.

Ha ezt felismerjük, akkor a megoldástól sem vagyunk távol, de a probléma az, hogy valószínűleg a vezetőknek ez sem érdeke. Talán, ha még pár EU tag csődbe jutna, akkor rájönnének a fejesek is, hogy „gáz” van. – De akkor már késő lesz:

Vagy sokkal kevesebb országban lesz hivatalos pénznem az euró; vagy példát mutat az EU (és arra kényszeríti a tagállamait, hogy egyensúly-közeli állapotban tartsák a nemzetgazdaságukat) és nem segíti meg az egyes tagállamokat a többi kárára.

Az európai szemlélet azonban szolidáris és hajlamos megvédeni a tagállamait a saját hülyeségeiktől. Szerintem olyan ez, mint amikor a rosszgyereket jutalmazzák.

Nagy kérdés, hogy egy ország gazdasága mitől működik jól, vagy rosszul. A közgazdaságtudomány nem tegnap alakult ki, úgyhogy illene egyes alapvető kérdésekben egyezségre jutni a közgazdászok között.

A magyar gazdaság nem működik tökéletesen, ebben talán mindenki egyetért. Végül is, 20 éve váltottunk gazdasági modellt, ami nem nagy idő, miért is várhatnánk el, hogy olyan életszínvonalon éljünk, mint a nyugati országok lakói?

Ebben a rövid posztban csak egy témával fogok foglalkozni, mégpedig a magyar vállalatok és vállalkozók nehézségeivel, a versenyképességükkel és egy kis nemzetközi kitekintést is teszek. Remélem, hogy közérthető, de mégis színvonalas írás születik.

A mai Magyarországon egy vállalatnak számos nehézséggel kell megküzdenie, ami végső soron a (legális) foglalkozatás alacsony szintjét vonja maga után, ezzel behatárolva az állam lehetőségeit is. A privátszféra relatív kevés egyént foglalkoztat az aktív munkavállalók közül, akkor az állam adóbevétel hiányában (pontosan a magas közterheknek köszönhetően) nem képes ösztönözni-támogatni a vállalatokat.

Az egyik uralkodó nézet szerint a vállalatokat nem is kell támogatni, hanem alacsony közteherviselést kell létrehozni, ezzel versenyképessé tenni őket és nagyobb foglalkoztatást elérni. Ám véleményem szerint ez a jelenlegi rendszerben Magyarországon nem megvalósítható, illetve párhuzamos intézkedésekre van szükség. Az első akadály, hogy hiába lesznek alacsonyabbak az adóterhek (a környező országok terheihez közelítve), a magyar vállalatok nem tudnak versenyezni a TNCkkel, mert nem rendelkeznek elegendő tőkével, a gyártási technológia sem olyan korszerű, és az optimális üzemméret eléréséhez pedig megint csak tőkére lenne szükség.

A párhuzamos intézkedés, amire szükség lenne, az alacsony kamatláb és a kiszámíthatóság lenne. A kamatlábat a fiskális és monetáris politika csak mérsékelten tudja „terelgetni”, alapvetően az országgal szembeni bizalom igen fontos lenne, amit egy export- és külső konjunktúra-érzékeny ország szempontjából szinte megoldhatatlan hosszútávon folyamatosan fenntartani.

A növekedést tehát nem építhetjük az exportra, vagyis igen kockázatos, mert ha újabb válság alakul ki (egyesek W-alakú válságnak mondják), vagy stagnálás lesz, akkor ez nem jelent megoldást. A forint leértékelése megoldást jelentene erre a kérdésre, de a devizahiteleseket még borzasztóbb helyzetbe sodorná, és fizetőképtelenné tenné. Ennek a fegyvernek is két éle van.

A legamorfabb helyzet, hogy az állam a TNC-ket szubvencionálja, hogy itt telepedjenek le, foglalkoztassák az embereket ahelyett, hogy a magyar vállalatokat, agráripart és a versenyképes ágazatokat támogatná.

Mindenki számára világos, de azért leírom, hogy: nem a nyereségadó magas, hanem az 1 foglalkoztatott után fizetendő járulékok. Ezek csökkentése talán részben megoldást jelenthet a foglalkoztatás kérdésére, ugyanakkor az államnak valahonnan ceteris paribus el kéne vennie, mert nem egyik napról a másikra nő meg a foglalkoztatás.

Egy biztos, a magyar vállalatoknak és a magyar embereknek tudomásul kell venniük, hogy egy nemzetközi versenyben kell megállniuk a helyüket, de ha az állam ehhez nem partner, akkor igen nehéz időszak elé nézünk. Az állam nehéz helyzetét azonban látnunk kell: úgy kell versenyképessé tenni az országot, hogy a társadalom ne szenvedjen el nagy veszteséget. Ezt megoldani pedig „művészet”.

In medias res: Bokros Lajos beszédét közgazdászbeszédnek mondják. Ezzel alapvetően nem is vitatkozhatunk, mert tényleg elmondott 1-2 dolgot, amit az elméleti gazdaságtan tárgy első pár óráján az oktatók is felvázolnak.

Figyelmesen hallgattam a beszédet, de nem világosodtam meg. Nem látom az utat a növekedés felé.  Azt azonban világosan láttam, hogy a politikai retorika erőteljesen átitatta ezt a közgazdászbeszédet. Vagy Bokros Úr tényleg így gondolkodik?

Elhiszi, hogy az állam teljesen megtisztítható a korrupciótól? Vagy csak velünk akarja elhitetni? Az Olsoni érdekcsoportokat nem lehet eltüntetni; vagy, ha el is paterol mindenkit és új embereket ültet minden székbe, akkor is kialakulnak az érdekcsoportok.

Stiglitz is megmondta, hogy a döntéshozók nem hagyják figyelmen kívül saját érdekeiket, és az nem feltétlenül egyezik meg a közösség érdekével, sőt. És ha már Stiglitz meg Bokros között kell választani, inkább az elsőnek hiszek.

Viktor is meg akarja szabadítani az országot az állami, kormányzati korrupciótól, ahogyan Bokros is, állításuk szerint. Úgyhogy, nem érdekel, hogy közgazdaságilag még kicsit megtámogatja azt, amit mond, vagy sem; ugyanis épp most cáfoltam meg a közgazdászbeszédet.

Természetesen, ő is elmondta, mint minden magára valamit is adó közgazdász, hogy „KisNyitottGazdaság” vagyunk, (amit már Pista bácsi is kívülről tud a tanyán, ahova a postás is csak havonta megy) meg hasonló evidenciákat, de ebből túl sok új információhoz nem jutottunk.

Óh, majdnem kihagytam a legfontosabbat. Bokrostól azt is megtudhattuk, hogy felelőtlen kamatpolitika árfolyamgyengülést okoz. Zárójelbe megjegyezném, hogy az árfolyamot nem csak a kamat mozgatja. Pontosan azért, mert (az előző megállapítást segítségül hívva) kis nyitott gazdaság vagyunk, nem tudjuk „egyedül” befolyásolni az árfolyam alakulását, (elméletileg lebegő árfolyamrendszerben) mert hatással van ránk a külföld is. […] A bizalom, ország államadósságának besorolása, a növekedési pálya megtalálása, legalább olyan fontos, mint a kamatszint. Tehát, ne varrjuk már az alapkamat nyakába az árfolyamváltozást.

Azért annyira nem volt unalmas, de nem lettem okosabb.

(UI: Egy kapitalista ország sem tudja befolyásolni egyedül a valutája árfolyamának alakulását elméletileg szabadon lebegő árfolyamrendszerben.)

Kedves látogatók! A blog elindulásának oka, hogy a mai világban [Magyarországon] már mindenki azt hiszi magáról, hogy közgazdász. Ez alapvetően nem is lenne baj, ha diplomájuk lenne róla. – Vagy nem tennének felelőtlen, vagy ostoba kijelentéseket, nyilatkozatokat stb.

Az egyes posztokban kicsit megnézegetjük a kijelentések, megállapítások helyességét, néha [vagy talán sokszor?] alapot adva a nézetkülönbségek megvitatására.