„Elöljáróban mindenki védelmében el kell mondanom, hogy egy ilyen cikk a Wall Street Journal hasábjain úgy születik, hogy én mondjuk kínszenvedések árán valahogy belesűritem 2000 szóba, amit gazdaságpolitikáról el szeretnék mondani, ezt aztán a szerkesztők még meghúzzák 1000 szavas terjedelem alá, azaz az eredeti írásból már eleve leginkább csak a tömör állítások maradnak meg, s ebből csinál az MTI, és arra hivatkozva a portfolio egy három bekezdéses hírt. Egy ilyen rövidítésen nyilván lehet fogást találni.
Ami egyébként Keynest illeti, nem szeretném hosszan idézni mindazokat, akik már jóval előttem hosszan kritizálták az állításait, vegyünk inkább egy egyszerű példát arról, hogy mi lehet a hátulütője az elméletének. Keynes kétségtelenül nem (vagy nem csak) fogyasztás finanszírozásával javasolt válságot kezelni, azaz nem éppen a 13. havi nyugdíj kifizetésében látta az üdvözítő megoldást, hanem az államot, mint akár hitelforrásokat is felhasználó megrendelőt tartotta a válságkezelés szükséges részének, de lényegében bármilyen struktúrában. Egy szélsőséges példájában azt jelzi, hogy már az is elfogadható megoldás, ha az állam arra alkalmaz munkaerőt, hogy üres konzervdobozokat egyszer elásson, majd kiasson, és újra és újra ezt tegye.
Szemben ezzel úgy gondolom, hogy nem csak a fenntarthatatlan fogyasztási viszonyok hitelből finanszírozása a hiba, hanem a piacképtelen vagy éppen nem az adott piacokat támogató tevékenységek finanszírozása sem vezet sehova. Ez elodázhatja az elkerülhetetlen társadalmi alkalmazkodást, de az később úgy is bekövetkezik, ráadásul jó nagy adag felhalmozott adóssággal megnehezítve.
A konzervkiásók munkájára ugyanis a piac a válság elmúltával sem fog igényt tartani, ahogy pl. arra sem, ha az állam olyan beruházásokat, olyan közmunkát finanszíroz hitelből, amelyek később, a válság elmúltával sem lesznek piacképesek, azaz nem fogják tudni megúszni a piaci alkalmazkodást, miközben megint csak jelentős adósságot kell majd törleszteni utánuk. Csak azért, hogy az alkalmazkodást, a nehéz döntéseket időben el lehessen tolni.
Így válság ide vagy oda, hitelből nem csak 13. havi nyugdíjat felelőtlenség fizetni, de mondjuk például roncsprémiumot is egy olyan országban, ahol a vásárolt autók nagyobb hányada importból származik, vagy olyan beruházást, közmunkát stb., amely soha nem teremt piacképes terméket és foglalkoztatást. Ebben a tekintetben tehát biztos, hogy nem osztom Keynes nézeteit.
Az eredeti cikkben - ahogy itt néhány kommentben is elhangzott - értelemszerűen nem azon országok politikáját kritizáltam, akik fenntartható piaci struktúrákat támogattak meg átmenetileg hitelből, amelyek a válság után ugyanúgy életképesek lehetnek, miközben még kezelhető szinten tartják az államadósságukat. Sőt ezek az országok, különösen, ha éppen Magyarosrzág exportpiacait jelentik, számunkra is fontos, hogy tényleges és fenntartható növekedést támogató gazdaságpolitikát folytassanak. Viszont kétségtelenül kritikával illettem azokat (megemlítve pl. Görögországot, de utalva néhány más országra is), amelyek puszta politikai menekülésként használták a stabilizátorokat, amivel jó nagy adag problémát hagynak a következő generációkra.
Ami pedig Magyarországot illeti, nyilván nem csak matematikai műveletek zajlottak az elmúlt évben. A 2006-os és a 2009-es költségvetési kiigazítás között éppen az volt a jól látható különbség, hogy az előbbi érintetlenül hagyott politikai tabukat (13. havi nyugdíj, bérkiegészítés, általában a jóléti juttatások), és inkább beáldozta a versenyképességet és a potenciális növekedést (társaságokat és a foglalkoztatást terhelő adók emelésével). Ezzel szemben a 2009-es korrekció csupa olyan politikailag életveszélyes döntésből állt, amelyek legfeljebb rövid távon érintik negatívan a lakossági fogyasztást, azonban rögtön kedvező hatást gyakorolnak a fizetési mérlegre, a potenciális növekedésre és a jövőbeni munkakínálatra (pl. a családtámogatás szigorításából vagy a nyugdíjkorhatár emeléséből nem csak kevesebb költségvetési kiadás, de tartósan nagyobb arányú foglalkoztatás is adódik).
A program legjelentősebb elemei egyébként nagyrészt a korábbi Reformszövetség ajánlásain alapultak, tehát az eredmény az ország saját érdeme és nem az IMF-é, aki persze kivesézte és elfogadta az intézkedéseket. A Reformszövetség anyagán dolgozó neves közgazdászok biztos nem vennék jó néven, ha tudnák, hogy puszta könyvelői tevékenységnek minősítették a munkájukat. Azt pedig szerintem érdemes egyszer végigszámolni, hogy az ott meghatározott, tartós gazdaságpolitikát megalapozó intézkedésekből mennyi született meg ténylegesen az elmúlt évben. Szerintem nem kevés.
Abban viszont messzemenően egyetértek, hogy a fiskális politikának korlátozottak az eszközei, a leghatékonyabb intézkedéscsomaggal sem lesz képes azonnali közhangulat javulást, gyerekvállalási hajlandóságot, kiegyensúlyozott társadalmi légkört teremteni. Erre ugyanis legalább akkora hatással bírnak a politikai kommunikáció eszközei, a világos jövőkép, a meghatározó politikai erők közötti egyezség bizonyos mértékű társadalmi minimumokról, értékekről, célkitűzésekről. A létbizonytalanságot nem csak a pénzügyi válság fenyegetésének visszaszorításával kell eloszlatni, hanem ezt támogató programalkotással és kommunikációval egyaránt. Függetlenül előrehozott választásoktól.”
Respect! Emberközelisége meglepően pozitív fényt vetett Önre, a szememben, ha ez számít. Sosem hallottam még így nyilatkozni.
