A magyar gazdaság teljesítőképességének törését és növekedésének visszaesését (2004-től) a gazdaságpolitika nem tudta megakadályozni, sőt, az idézte elő („Gyurcsány-csomagok”). A fiskális restrikció, mely megdrágította a munkaerőt (még jobban) a Balassa-Samuelson hatásra támaszkodva: versenyképtelenné tette a magyar gazdaságot a külfölddel (EU-val szemben) szemben és ebből adódóan nem indult meg a várt növekedés (és jelenleg is ez a helyzet). Ezért az állam szubvenciókkal igyekezett támogatni a hazai és külföldi tulajdonú vállalatokat, a forintot pedig egy intervenciós sávban kellett tartani, ezzel elszakíthatta azt a „valós értékétől”.
[…] Hiába a megfelelés, attól még, ha nincs egy egyensúlyi gazdaságpolitika, ami nem veti vissza a beruházásokat, és a csatlakozás után egy (Magyarország esetében) expanzív de szintén egyensúlyra törekvő gazdaságpolitika, akkor bizony egy lépést sem haladtunk előre, hiába van eurónk. Ugyanis, ha a gazdaságpolitika annyira törekszik a célok elérésére, hogy mást nem is lát azon kívül, akkor könnyen beleeshet abba a hibába, hogy hiába felelünk meg a kritériumoknak, attól még ugyanolyan drága lesz Magyarországon munkát adni, ugyanolyan magasak lesznek az adóterhek, alacsony a foglalkoztatottság és bonyolult az adórendszer. Úgy fogalmaztam meg régebben ezt a legjobban, hogy „a Maastrichti kritériumok betartása szükséges, de nem elégséges feltétele az euró bevezetésének.” Ez az álláspontom azóta sem változott meg.
Természetesen nem azt mondom, hogy ne törekedjünk az euró bevezetésére, mert ez ésszerűtlen lenne, de egy olyan átmeneti gazdaságnak, mint a miénk, aki csak 2 évtizede vetette le a szocializmus cipőjét, és annak jegyeit még mindig magával hurcolja nem „megoldás”, ha euróval fizet. Az euró Görögországot sem védte meg az egyensúlytalanságtól, mert nem is ez a funkciója. Nálunk is, mintha az lenne a felfogás, hogy „valahogy” teljesítsük a csatlakozás kritériumait, aztán hátradőlhetünk és mit nekünk egyensúly. – Ez a felfogás akkor ésszerű, ha most a görögöket kimentik különösebb szankció nélkül, de még akkor is igen kockázatos.
A valóságban azonban az a helyzet, hogy nem elég néhány évig „példát mutatni” és alacsonyan tartani az inflációt, meg az államháztartási hiányt, mert miután belépünk az eurózónába azután is tartani kell az egyensúlyt, mert mint mondtam, az euró nem véd meg az államcsődtől, meg a negatív adósbesorolástól sem.
A tudomány mai állása szerint a GDP a gazdaságot legjobban leíró mérőszám, de legalábbis a legelfogadottabb. Ha belegondolunk, hogy a GDP növekedési üteme megtörik, vagy nem megfelelően bővül a gazdaság vagy adott esetben csökken az össztermék, akkor a GDP-hez viszonyított mérőszámokat is nehezebb betartani, és újabb megszorításokat, áldozatot követelnek. Éppen ezért a stabilizációt követően elsőrendű szempont a növekedés beindítása lenne.
Tegyük fel, hogy a kormány kiadáscsökkentéssel stabilizálja a költségvetést. 2 évnyi várakozás után pedig belépünk az eurozónába. Ezután az MNB már nem tud kamatprémiummal válaszolni a befektetői bizalom hanyatlására. A magyar gazdaság pedig legfeljebb 2-4%-kal tud növekedni évente.
Talán, ha először a növekedést tartanánk elsőszámú célnak könnyebb lenne teljesíteni a kritériumokat és „magabiztosabban” léphetnénk be az eurózónába? Vagy inkább egy gyengén teljesítő gazdasággal azon munkálkodjunk, hogy minél hamarabb felvegyenek minket? Én a magam részéről leírtam a véleményem, de mindenki döntse el saját maga…
